A saját árnyékod a legfélelmetesebb számodra?

Mások árnyéka és sötétsége csupán érzékelés. 
Nem látom a fényt, nincs exit táblával halvány zölden világító íránymutatás magamtól a sötétségben. Mélység árnyéka, amiben elveszek, valódi. 
Nem félelmetes számomra a sötétség, barátságos közeg, ha az az én saját sötétségem.
Bizalmasom, elnyelőm egyben.  
Kilépve a való világba, a hangzavarba, az emberek közé, az álmok hajszolása közé, a hézköznapok szürkesége közé, úgy érzem a világ kivet magából. 
A sötétség az én utam.
 
Nem a depressziós hideglelős fekete, hanem a barátságos közeg , ami magához ölel, ha te is hagyod.
 Ha már magadtól nem félsz. Én nem félek magamtól, és a belső életem, amit magamban élek le, az nem ránt le olyan mélységekbe, ahonnan nincs visszaút.

És most ilyen bevezető után, rátérhetek a lényegre. hogy nincs mi visszatartson. Nincs meg a horgonyom. Ezt úgy képzeld el, hogy csak lebegek. 
Van különbség lelkedet mardosó feketeség és aközött, hogy belefáradtál az életbe, ami nem ad semmit. Abba hogy nehéz. Belefáradtam abba hogy mindent cipelek, minden korábbi döntés súlyát, minden gondolatom, és érzésem. Belefáradtam abba hogy tettessem hogy vagyok valaki, amikor senki vagyok. 

Ez nem olyan depresszíós, ahogy hangzik. Realistán nézem. Ha csak a jövőmbe gondolok. Nincs mi itt tartson. komolyan a legjobb gondolatom, hpgy veszek egy kutyát, ami leföldel. Ami megtart. 

Nem tehetem ez mással. Nincs hatásom. Nem is gondolom, hogy lennem kéne. Valahogy egy félresikerült esemény eredménye képpen vagyok ebben az életben. 
A tulzott ragaszkodás, valakiért. És nem köszönöm meg ezt az életet. szar volt, Nem tudtam beilleszkedni a társadalomba, nem értem el semmit sem, volt ami visszatartson. Utánna már olyan szinten kiábrándultan és csalódottan Én megpróbáltam. Voltam szerelmes, bele adtam az egész szívem, csak épp nem voltam. És normális nem. 
Szóval ez nem feladás a részemről. 
Pontot teszek egy értelmetlen életre?