Adj több figyelmet a lelked nyugalmára, mint mások elvárásaira.

Inkább leszek gonosz a te történetedben, mint áldozat a sajátomban. 
Így kezdem. Mit gondolsz?
Ragadom magamhoz a szót. Ez egy fontos beszélgetés lesz. Az, amikor már nem háríthatják el a felelőtlenséget és az igazságtalan bánásmódot.
Mert annyi mindent elvettek tőlem. Kezdve egy gyerekkorral. A boldogságot is elvették. Nem kaptam meg a megfelelő szocializációt. Nem láttam, hogy kell barátkozni. Hogy kell kapcsolatokat kialakítani. 
Megtörtem, pedig még el sem kezdtem az életemet. Depressziós voltam már nagyon fiatalon, azzal egyetemben hogy parentifikált is és szorongó. Nem a legjobb kombináció.
Ennyit senki sem bírna el épp ésszel.
Én sem tettem. 
Rengetegszer fantáziáltam arról, hogy meghalok, akkor tudtam, hogy könnyebb lesz. A belenyugvás megvolt. A lelkem is tovább akart állni, arról a helyről ahol nem szerettek. 
Csak én nem voltam elég erős feladni. 
Nem volt nyugalmam. Nem voltam erős. Nem voltak ott mellettem. Nincs értelme a létezésemnek. És mégis, a mai napig itt vagyok. Nem értem el semmit sem. Nem tervezek sokáig élni sem. Nincsenek olyan vágyaim, mint másoknak.
És a másik véglet. Nincs ami itt tartson. Én megpróbáltam. Kitörtem a pokolból, Megpróbáltam egy jó és átlagos életet élni. De nem tudtam. Semmi sem tartott addig, hogy kiélvezzem igazán. Mert nem tudom elengedni magam.
Szóval elkezdtem ezen agyalni. 
De még dolgozom a részleteken egy kicsit. Nem szeretném összecsapni a saját halálomat. 
Szóval, több figyelmet adok magam nyugalmára mint mások elvárásaira. 
Inkább leszek ellenség a te világodban, mint fogoly a sajátomban.

Nincs szerte foszlott álom, csak túlságosan szürke valóság

 Éjszaka van. Manapság többet alszom. A normálisnál is fáradtabb vagyok.
 Most hajnalban a legsötétebb órában, mielőtt fény érné a lelkem, lecsupaszított és megégett, felperzselt úttal a hátam mögött, haladok.Hogy merre pontosan, arra nincsenek szavaim, csak érzések tömkelege, ami a szürkeség felé vezet.
 Köd homályába vész el a tekintetem.
Nem állok meg. Köd labiritusában kovályogva értem meg csak, milyen szürke is az egész, olyan jellegtelen, hatalmas, átlathatatlan. Hosszas lélekvesztő tévelygésem közben sötét erdőbe érek, hó a talpam alatt ropog. Nincsenek levelek a fákon, csupasz, koromszürke minden. Régen ezek virágzó fák voltak. Ide is elért, a lelkem mételye.
 Ahogy haladok, ismeretlen csapáson, kanyarogva fel a hegygerincre, át a völgyeken, megjelennek halvány színek. Fakón, de ott vannak. A métely, még nem vonta el belőlük az utolsó csodáikat. A buja természet sorvadozása megérint. 
Csaknem már ott vagyok, hallom a suttogást, amiért elindultam. Ami a legsötétebb helyre is eljutott, ahol voltam. És felsejlett egy ajtó előttem, egy választás, egy halványan égő izzó. Szédelegve áltam fel, és támaszkodva a falnak jutottam el az ajtóig. Ami elvezetett az ösvényre, ahol a kietlen elszenesedett talajt felváltotta az erdő a ropogós és hófehér hó a talpam alatt. 
És a suttogás vezetett. Ide, a háborgó tengerhez. Sziklaszírten vagyok jelenleg. Azt mondja a suttogás hogy megpihenhetek, elértem addig, ahol biztonságos, egy ideig.
Igy letelepszem. A suttogást a szél hozta el hozzám, ami most óvatosan simogat, szinte már dédelget.
Alattam még mindig háborog a tenger.
Az ég pedig,olyan, ahol épp megy le a nap, narancssárga, de közben árnyalataiban kék, lila. Fenséges látvány. Belenyugszom az érzésbe ami körülvesz. A lábamat lógatom. Biztonságban érzem magam, megkönnyebbülten, eláraszt a hála érzése a látványra. 
-Megérkeztél- Hallom magam mellett a hangot, a suttogást. Csupán bólintok, Még mindig a kilátást szemlélem, mintha azzal elüzhetném a sok fájdalmat a haragot a csalódás érzését, ami visszatartott.
Elég sokáig ahhoz, hogy a nap lejjebb menjen, de nem eléggé ahhoz hogy eltünjön, ismét érezni kezdek. Amit eddig elfojtottam, amit eddig a szürkeség elvett tőlem. Érzem a boldogság melegségét, a sós levegő gyógyító hatását, az égbolt és a nap ragyogását. A lágy ritmust, ami viszi előre az időt, Ami nem a rohanós másodperc, vagy egy fojtogató perc ami egy napnak érződik. Ismét tudok levegőt venni, szúró érzés nélkül. És van árnyékom, ha a hátam mögé néznék, lenne árnyékom. A nap ereje elér, felmelegít, megtisztít. Nem is éreztem mennyire nehéz minden amit cipelek magammal.
-Jó, hogy itt vagy.-Ismét megszólalsz, mikor látod hogy a vállam ellazul a letett terhek pedig csak gyülnek kürölöttem.
-Tudod, megszabadulhatsz minden rossz érzéstől, minden teheről, ami ilyen szürkévé és bezártá tett.
-Tudom.- Szólalok meg halkan, szinte csak suttogva. 
-Ha készen állsz, elmeséled, mi az ami benned van jelenleg? Mert érzem még, van amitől nem szabadultál még meg. Amit dédelgetsz, miközben, benned egyre nagyobb helyet igényel, mint egy inda, ami megfolyt.
-Amikor minden szerte foszlik, a takaró a kezedben, a gondolatok a fejedben, csak az árnyékok a sötétben nem. Megjelensz álmaimban, azokban amikben hívlak.  És néha, ott is látlak, ahol nem szeretném ha ott lennél. Minden jetetőséges pillanatban érzem a jelenléted. Ez ami beburkol, ami megment a magánytól. A magánytól igen, de a sötétségtől nem.
-Mert a sötétség, másképpen él benned. Ezt érzed? 
-Érzem. De nem tudok, megszabadulni tőle, olyan mintha folytogatna. Mintha minden pórusomba beleinná magát. Mintha a sötétség belémnőne.
-Tudod, miért van egy így?
-Vannak sejtéseim, olyanok, amikre még csak nem is engedem a gondolataimat, de ott vannak.
-Azok nem gondolatok, érzések, amik benned ragadtak. Amik elég sötétek, hogy a sötétséget vonzzák.
-Ezeket nem rakhatom le? Érzem, hogy bekebelez. A lélek sötét teadélutánja. 
-Örülnék, ha le tudnád rakni. Sajnos a múltat nem tudod megváltoztatni. Csupán a jelenedben lehetsz ráhatással. Hogy beleszorulva, egy rosz érzésbe, másképp reagász tudatosan.
-Nehéz. Magát az érzéseket is nehéz érezni. Hogyan tehetném, hogyan reagálhatnék tudatosan, ha belülről, minden percben, narrál egy hang, ami nem az enyém, nem is a tied. Szerintem ez a pokol hangja. És engem akar. A lelkemet akarja. Láttad, honnan jöttem. Hogy tudnék tudatosan reagálni, ha még a napot is alig élem túl? 
-Nehéz, igazán találó szó. Nehéz, és most nem is ez a prioritás. Most ami a legfontosabb. Az hogy ezt a mételyt add ki magadból, hogy ne mérgezzen tovább. Csak beszélj arról ami benned van. A többi megérkezik idővel.
-És ha feladom?-Kérdezem. Fáradt elgyötört hangom alig hallatszik a tenger morjától, de a lelkem fájdalma kiül az arcomra. 
-Feladhatod.Tudom, milyen sokat cipelsz, milyen régóta. De vajon, tényleg fel szeretnéd adni?
-Miért küzdjek? Azért, hogy bennem legyen ez az egész? A sok minden, amit összeszedtem, innen- onnan? Semmit sem értem el, sehová sem jutottam. Semmi sincs, ami itt tartson.
-Emlékszel a legutolsó beszéélegésünkre? Ami a homokos tengerparton volt? Ott is hasonló gondolatok voltak benned.
-Igen. Emlékszem. A látvány szép volt. Erősen sütött a nap. Éreztem ott is a sós levegőt. És a homokot, ami megtartott, ami leföldelt. A víz habjait közel hozta hozzám a szél, mintha el tudná mosni a fájdalmat ami bennem van. És sikerült is. Megnyugodtam, közel voltam hogy a boldogság rám telepedjen. Egy ideig jól voltam, Aztán jött egy viharfelhő. Aztán még egy, és még egy, özönvízzel és áradással fenyegetve. A nap utánna nem sütött ki. De én tartottam magam, az utolsó mosolymorzsáikig. Elfogyott az öröm az életemből. Jött a hideg, ami pedig bekebelezett. Elkezdtem fázni, akkor is amikor tudtam, hogy meleg van. De bennem ez a meleg már nem tudott megmaradni, nem tudott fűteni. És Egy délután, Amikor teát csináltam, ráébredtem. Ismét ott vagyok. Ahol nem szeretnék. Ahonnan nincs kiút. Ami bekebelezett magába. A sötétség ismét a részemmé vált.
-És ez lett a Lélek sötét teadéutánja? 
-Tudtam, hogy értékelni fogod.
-Kissé koppintás, de rendben van. Ha érzed, hogy ez tart a felszínen, én nem haragszom érte. 
-Eljutottam odáig, hogy cinikus lettem. Hová lett a kedves, megértő, és jó szívű énem?
-Szerinted hová lett?
-Szerinttem magamban örzöm, elrejtettem tudat alatt. Néha érzem a jelenlétét, mintha szellem lenne, ami átvonul bennem szőtt falaimon. 
-Félsz, hogy ezt is elveszíted? Ezért vagy cinikus, vagy azért, mert már leterhelődtél, és nincs erőd, kedvesnek és megértőnek lenni?
-Alaposan átgondolva a kérdésed, azt mondanám mindkettő. 
-Amikor valami szétesik benned, az nem a vég, hanem annak a kezdete, hogy újra felépísd magad. Erősebben, tisztábban, önmagadhoz hűebben. 
-Úgy hangzik, hogy még nem értem el, odáig, hogy feladjam.
-Örülök! Ismét nehéz lesz, tudod hol találsz.
Ezzel a mondattal, megkönnyebbülten, végígnéztem ahogy a nap lebukik a látóhatáron túlra, a csillagok és a hold fényesen ragyog, üdvözölve a saját létezését.
Őrök ciklikus körforgásukban, mert valaminek a vége, egyben más kezdete is.

A saját árnyékod a legfélelmetesebb számodra?

Mások árnyéka és sötétsége csupán érzékelés. 
Nem látom a fényt, nincs exit táblával halvány zölden világító íránymutatás magamtól a sötétségben. Mélység árnyéka, amiben elveszek, valódi. 
Nem félelmetes számomra a sötétség, barátságos közeg, ha az az én saját sötétségem.
Bizalmasom, elnyelőm egyben.  
Kilépve a való világba, a hangzavarba, az emberek közé, az álmok hajszolása közé, a hézköznapok szürkesége közé, úgy érzem a világ kivet magából. 
A sötétség az én utam.
 
Nem a depressziós hideglelős fekete, hanem a barátságos közeg , ami magához ölel, ha te is hagyod.
 Ha már magadtól nem félsz. Én nem félek magamtól, és a belső életem, amit magamban élek le, az nem ránt le olyan mélységekbe, ahonnan nincs visszaút.

És most ilyen bevezető után, rátérhetek a lényegre. hogy nincs mi visszatartson. Nincs meg a horgonyom. Ezt úgy képzeld el, hogy csak lebegek. 
Van különbség lelkedet mardosó feketeség és aközött, hogy belefáradtál az életbe, ami nem ad semmit. Abba hogy nehéz. Belefáradtam abba hogy mindent cipelek, minden korábbi döntés súlyát, minden gondolatom, és érzésem. Belefáradtam abba hogy tettessem hogy vagyok valaki, amikor senki vagyok. 

Ez nem olyan depresszíós, ahogy hangzik. Realistán nézem. Ha csak a jövőmbe gondolok. Nincs mi itt tartson. komolyan a legjobb gondolatom, hpgy veszek egy kutyát, ami leföldel. Ami megtart. 

Nem tehetem ez mással. Nincs hatásom. Nem is gondolom, hogy lennem kéne. Valahogy egy félresikerült esemény eredménye képpen vagyok ebben az életben. 
A tulzott ragaszkodás, valakiért. És nem köszönöm meg ezt az életet. szar volt, Nem tudtam beilleszkedni a társadalomba, nem értem el semmit sem, volt ami visszatartson. Utánna már olyan szinten kiábrándultan és csalódottan Én megpróbáltam. Voltam szerelmes, bele adtam az egész szívem, csak épp nem voltam. És normális nem. 
Szóval ez nem feladás a részemről. 
Pontot teszek egy értelmetlen életre?