Egy év az életből. Az enyémből, úgy, hogy nem vagy benne. Sokszor eszembe jutsz. El nem hiszed, hányszor. Mégis, tudom, hogy neked, már könnyebb. Már nem tartoztál ide, ehhez a földhöz. Ezt én is láttam, hogy vágyódsz el. Igen, el tőlem. Igen, hozzá. És megértem. Tudom, hogy szenvedtél, és ezt a szenvedést nem önként választottad. Elvették tőled, akit te elvettél, és akinek a szíved adtad. Ismét hozzá tartozol. Már ismét egyek vagytok. Remélem. Ha már őt választottad, kétlem, hogy másképp lenne.
És bízom benne, hogy boldog vagy, ott ahol vagy. Mert tudom, hogy a következő nagy kalandod éled. A te életed kalandos volt. És életszerű. Mindig vágytál előre menni, mindig tudtál szeretni. Mindig hatalmas szíved volt. És tudtál szeretni vele, de még hogy. 4 szív is dobogott érted, csak más különböző testben. És én is ott voltam a szívedben. És amit sosem felejtek, hogy te láttál engem, igazán. Tudtál szeretni. És szerettél is a magad módján. Szerettem a jó pillanatainkat. És a rosszak sem voltak igazán rosszak, ha őszinte vagyok. És ezt tudtad. Mert sosem nőttél fel, mindig ott volt benned a gyermeki éned, akivel letudtál élni száz életet is. És le is éltél.
De aztán, elveszítetted a fél szíved, mikor már csak egyért dobogott neked. És tudjuk, fél szív nem elég az életben maradáshoz. Azt teljes szívvel akarnod kell.
Elkezdtél nem magad lenni. És nem ismertelek meg. Nem tudtam melletted állni, mert ellehetetlenítetted a számomra. És a magány mardosott, engem is , téged is. Csak mindkettőnket más okból.
És elindultál a kinyújtott kar felé, abba az irányba amit helyesnek tartottál.
Csakhogy, azzal nem számoltál, hogy minden amit magad mögött hagytál, azt én találom meg.
Nem volt szép nap. Gondoltam rád, napok óta, motoszkáltál a fejemben. És elindultam feléd. Bevásárlással, hogy főzzek neked, és teázzunk. Elképzeltem egy kék bögrét a te kezedben, ahogy az enyémben is.
A beszélgetésünk nem hétköznapiságát. a Mélységét annak amit érintünk, már nem tudtam elmondani neked, amit akartam. Mert a szíved nem dobogott tovább. Tovább léptél ebből az életből.
Miután láttam, hogy összementél, hétről hétre, hónapról hónapra nem csak a szíved lett kisebb a fájdalomtól az ürességtől, hanem te is. Elkezdtél eltűnni. Már nem tudtál nekem sem örülni. Holott te tartottál életben már az anyaméhben is. Te gondoskodtál rólam a borzalmas kakaóiddal amiket mindig hozzád bújva fogyasztottam el, miközben az esti mesét mesélted rendszerint fejből. Szerettem a történeteidet. Te voltál, ki mellettem volt, amikor magam sem tudtam, hogyan legyek magam mellett.
És ott voltál. Nem minden pillanatban. De ott voltál. Apa. El nem hiszed, mennyire csak tőled kaptam meg a szeretetet. És minden élni akarásom mögött te voltál rendszerint.
Mert a jelenléted éreztetted. Mindenki aki maradt, fabatkát sem ér, hozzád képest. Nem szeretnek. Nem tudnak szeretni. Mert túl különc és más vagyok. Olyan mint te.
És szeretnék is olyan maradni, mint te voltál. A te példád, az, ami lebeg előttem. Te miattad látom, azok a határok, amik húzódnak, csak látszat. Hogy megfékezzük magunkat, hogy ne érezzük magunkat szabadnak. Hogy kössön minket a láthatatlan lánc. A norma. Az ideális. Az előírt.
De amit adtál, az volt, hogy szabad vagyok. Rajtam nincsenek láncok. Nem vagyok lekötve. Nem vagyok leföldelve. Egyedül vagyok. Mert te elmentél.
Szóval, próbálkozom még, a magány nem érint. Jól vagyok egyedül. Csak, mégis, ha teljesen egyedül van az ember, és nincs leföldelve, könnyen elszál a lelke. Én sem kötöm magamhoz magam. Sőt semmihez sem kötöm. Az én életem is véges. És elég is volt. A lehetőség ott lebeg. Csak élnem kell vele. Vagy élnem kell.
Egy év ismét eltelt nélküled
