Mit gondolsz magadról a sötétben?
A sötétben izzó lélek, dobogó szív,
Szerető és feléd nyúló kéz nélkül?
Mire az antidepresszáns, ha maga a lét is fáj?
Szeretkeznék az árnyakkal, ha az segítene
Kiverni az életet a szememből…
Meghasadt bennem valami.
Elveszettem magamban, valamit magamból.
Szerintem még zuhan(ok), a hiányt érzem,
A becsapódást már nem. Vége?
Vége lehetne. Zuhan(ok).
Mi értelme tettetni?
Őszintén? Semmi!
Mégis mi tart ebben…a létben tovább?
Őszintén? Semmi!
Fáj?
Igen, fájdalmas.
Lelki teherként cipelem minden sötétségemet.
Hiányod maga a sötétség.
Miért hagytál magamra a feneketlen mélységben?
Bár látnám magam előtt, hogy mindez megéri.
Bár tudnám, rám süt a nap a végén.
Bár hinnék benne.
Szerinted könnyű meghalni?
Te már csak tudod.
Magaddal vittél minden fényt,
ami amúgy is csak pislákolt.
Magam vagyok, magammal.
Te velem már régóta nem,
talán, teljesen sosem?
Már fiatalon véget kellett volna vetnem.
Az a sok szenvedés. Ma sem jobb.
Itt van bennem minden.
Minden bántó szó, sav, ami mar.
Minden hiányod belső sötétségemmé vált.
Értéktelenség ami üldöz. Már nem haladok.
Pici halálok fájdalmas masszája nyom össze.
Láp amibe beleragadtam, a te ragasztód.
Mert nem akartál az életedbe, mert…
csak lettem, csak megyek, oké?
Ne bánts ennél jobban,
így sem találok kapaszkodót.
Tudom. Véget kellene vetnem, magamnak.
De te neked kellett volna.
Hogy ne nekem keljen megölni magam.
Nem számolok el az életemmel.
Ki aggódik értem? Magamon kívül?
