Csendben oszló kolléga utolsó útja

 Minden a 8.-as számú nevetésemmel kezdődött . 

Bár talán nem kéne ennyire kiemelnem, mást talán nem érdekel a nevetéseim közti különbség, de fontosnak tartottam megemlíteni
És a történet szempontjából is fontos lesz később, de ezt jelzem majd kellő időben.

Szóval itt tartottam, ez abból a szögből fontos, hogy ritka pillanatnak lehetsz tanúja, és segíthetsz is, amennyiben  csak olyan mértékben élvezed ezt, hogy  érdektelenségbe fullad, kedvesen, csak hallgatsz majd.

11 óra múlt el hat perccel, maga a történet lezajlik 11:13-ig szóval a szűk időkeretben mozogtam, de volt hogy végzetem ennél kevesebb idő alatt is, és ezt megint csak azért jegyzem meg, mert nehogy azt hidd, ez a kezdők szerencséje volt.
Van benne tapasztalatom, és éltem a lehetőséggel..

A történet ugyanúgy kezdődik, mint mindegyik vadnyugati, beporoszkált egy magányos alak, és porosan koszosan foglalt helyet a kocsmában.
Jelen esetben, pedig a kolléga tette tönkre a nehéz munkával elért eredményeket.
Most kéne megjegyeznem, nehéz olyan megbízható munkaerőt találni, aki másnap is megjelenik a munkahelyén, és ebből indult ki az alapötletem.
Senkinek sem hiányzik majd, nekem meg pláne.. és amúgy is, a munkájával csak a gond volt.
Mindenki jobban járt így.

Szóval 11:06 perc van még mindig, a kemény munkámat tönkretette, és abban a pillanatban tudtam. Arról szót sem ejtek, hogy milyen ember volt, te is jobban örülnél hogy a föld alatt van már.

Innen gyorsulnak fel az események, remélem még velem vagy. Mint minden hirtelen indíttatásból elkövetett bűntett, ez sem ítélhető el, jelenleg pedig csak te tudsz róla, így marad biztonságban a titkom, mert a tettestárs záradékra hivatkozom, már nálad van, nem adhatod tovább. 

Van egy szemétszállításra használatos lift.
Ahol szó szerint minden és mindenki mindenféle formában megfordul.
Ez a lift, lefelé vitt engem és azt akit nem nevezhetek meg.
Bár a történetet megosztom, ez túl személyes információ lenne. 

Kérlek maradjunk a hivatkozásnál a névtelen hulla,
vagy csak csendben oszló kolléga elnevezésnél.
A csendben oszló kolléga a 11:08 percnél ott tartott a gondolataiban, hogyan tőr borsot mások orra alá. Ekkor érkeztem meg én, egy másik fajta jövőképpel.
És a kezemben piroslott a poroltó. 

Fejbevertem. Igen, csak ennyi.
 Nem tudom, miért vársz többet egy pár perces történettől.
Aztán a kis termete miatt, egy zsákba tettem, tudod, olyanba amit te már nem használsz.
Most épp jól jött.
Na hát, mint szemét, elkezdem kihúzni, amikor a kedvenc munkatársam jön, akinek hatalmas mosoly van az arcán és a legkedvesebb lelke, fel ajánlja a segítségét, és én boldogan mosolygok rá, és a lelkére gondolva elutasítom a kedves ajánlatot, erre rám néz, mintha a vesébe látna, és komoly hangon megjegyzi, hogy segít elvégezni a piszkos munkát.

Ezután ami következik, az a történet legszebb része, a zsákot ketten vonszolva, még mindig boldogan mosolyogva egymásra, elérünk a liftig, abban a percben nem tudom még de 11:11 van.

A zsák belekerül egy kukába, és mint aki jól végezte dolgát, elégedetten bólintott és a szimpátia okozta szinkronban mozgás miatt, én is megettem ugyanezt.

A történetünk 11:13 kor azzal ér véget, hogy a poroltókészüléket letörlöm és visszagondolok milyen jó kapcsolódás született ebből a hirtelen elkövetett bűntényből és levonom a tanulságokat. 

Hogy minden kedves és ártatlan emberben ott rejlik a lehetőség.

Minden a 8-as számú nevetésemmel kezdődött.

Megszólta a nevetésem. És ezt nem bírtam lenyelni.
A szavai fojtogattak, elvették a szemem fényét, és már lemondtam a mosolyokról és az önfeledt nevetésről, már zárkóztam be magamba, amikor eszembe jutott, a legjobb tulajdonságom.
Sosem bukok le, szóval most már tudod...

Mennyit veszítesz el a lelkedből a mindennapok során?

Mennyit veszítesz el a lelkedből a mindennapok szürke terhe alatt? 
Miért adsz fel bármit a társadalom nyomása miatt?

Adj több figyelmet a lelked nyugalmára, mint mások elvárásaira.

Inkább leszek gonosz a te történetedben, mint áldozat a sajátomban. 
Így kezdem. Mit gondolsz?
Ragadom magamhoz a szót. Ez egy fontos beszélgetés lesz. Az, amikor már nem háríthatják el a felelőtlenséget és az igazságtalan bánásmódot.
Mert annyi mindent elvettek tőlem. Kezdve egy gyerekkorral. A boldogságot is elvették. Nem kaptam meg a megfelelő szocializációt. Nem láttam, hogy kell barátkozni. Hogy kell kapcsolatokat kialakítani. 
Megtörtem, pedig még el sem kezdtem az életemet. Depressziós voltam már nagyon fiatalon, azzal egyetemben hogy parentifikált is és szorongó. Nem a legjobb kombináció.
Ennyit senki sem bírna el épp ésszel.
Én sem tettem. 
Rengetegszer fantáziáltam arról, hogy meghalok, akkor tudtam, hogy könnyebb lesz. A belenyugvás megvolt. A lelkem is tovább akart állni, arról a helyről ahol nem szerettek. 
Csak én nem voltam elég erős feladni. 
Nem volt nyugalmam. Nem voltam erős. Nem voltak ott mellettem. Nincs értelme a létezésemnek. És mégis, a mai napig itt vagyok. Nem értem el semmit sem. Nem tervezek sokáig élni sem. Nincsenek olyan vágyaim, mint másoknak.
És a másik véglet. Nincs ami itt tartson. Én megpróbáltam. Kitörtem a pokolból, Megpróbáltam egy jó és átlagos életet élni. De nem tudtam. Semmi sem tartott addig, hogy kiélvezzem igazán. Mert nem tudom elengedni magam.
Szóval elkezdtem ezen agyalni. 
De még dolgozom a részleteken egy kicsit. Nem szeretném összecsapni a saját halálomat. 
Szóval, több figyelmet adok magam nyugalmára mint mások elvárásaira. 
Inkább leszek ellenség a te világodban, mint fogoly a sajátomban.

Nincs szerte foszlott álom, csak túlságosan szürke valóság

 Éjszaka van. Manapság többet alszom. A normálisnál is fáradtabb vagyok.
 Most hajnalban a legsötétebb órában, mielőtt fény érné a lelkem, lecsupaszított és megégett, felperzselt úttal a hátam mögött, haladok.Hogy merre pontosan, arra nincsenek szavaim, csak érzések tömkelege, ami a szürkeség felé vezet.
 Köd homályába vész el a tekintetem.
Nem állok meg. Köd labiritusában kovályogva értem meg csak, milyen szürke is az egész, olyan jellegtelen, hatalmas, átlathatatlan. Hosszas lélekvesztő tévelygésem közben sötét erdőbe érek, hó a talpam alatt ropog. Nincsenek levelek a fákon, csupasz, koromszürke minden. Régen ezek virágzó fák voltak. Ide is elért, a lelkem mételye.
 Ahogy haladok, ismeretlen csapáson, kanyarogva fel a hegygerincre, át a völgyeken, megjelennek halvány színek. Fakón, de ott vannak. A métely, még nem vonta el belőlük az utolsó csodáikat. A buja természet sorvadozása megérint. 
Csaknem már ott vagyok, hallom a suttogást, amiért elindultam. Ami a legsötétebb helyre is eljutott, ahol voltam. És felsejlett egy ajtó előttem, egy választás, egy halványan égő izzó. Szédelegve áltam fel, és támaszkodva a falnak jutottam el az ajtóig. Ami elvezetett az ösvényre, ahol a kietlen elszenesedett talajt felváltotta az erdő a ropogós és hófehér hó a talpam alatt. 
És a suttogás vezetett. Ide, a háborgó tengerhez. Sziklaszírten vagyok jelenleg. Azt mondja a suttogás hogy megpihenhetek, elértem addig, ahol biztonságos, egy ideig.
Igy letelepszem. A suttogást a szél hozta el hozzám, ami most óvatosan simogat, szinte már dédelget.
Alattam még mindig háborog a tenger.
Az ég pedig,olyan, ahol épp megy le a nap, narancssárga, de közben árnyalataiban kék, lila. Fenséges látvány. Belenyugszom az érzésbe ami körülvesz. A lábamat lógatom. Biztonságban érzem magam, megkönnyebbülten, eláraszt a hála érzése a látványra. 
-Megérkeztél- Hallom magam mellett a hangot, a suttogást. Csupán bólintok, Még mindig a kilátást szemlélem, mintha azzal elüzhetném a sok fájdalmat a haragot a csalódás érzését, ami visszatartott.
Elég sokáig ahhoz, hogy a nap lejjebb menjen, de nem eléggé ahhoz hogy eltünjön, ismét érezni kezdek. Amit eddig elfojtottam, amit eddig a szürkeség elvett tőlem. Érzem a boldogság melegségét, a sós levegő gyógyító hatását, az égbolt és a nap ragyogását. A lágy ritmust, ami viszi előre az időt, Ami nem a rohanós másodperc, vagy egy fojtogató perc ami egy napnak érződik. Ismét tudok levegőt venni, szúró érzés nélkül. És van árnyékom, ha a hátam mögé néznék, lenne árnyékom. A nap ereje elér, felmelegít, megtisztít. Nem is éreztem mennyire nehéz minden amit cipelek magammal.
-Jó, hogy itt vagy.-Ismét megszólalsz, mikor látod hogy a vállam ellazul a letett terhek pedig csak gyülnek kürölöttem.
-Tudod, megszabadulhatsz minden rossz érzéstől, minden teheről, ami ilyen szürkévé és bezártá tett.
-Tudom.- Szólalok meg halkan, szinte csak suttogva. 
-Ha készen állsz, elmeséled, mi az ami benned van jelenleg? Mert érzem még, van amitől nem szabadultál még meg. Amit dédelgetsz, miközben, benned egyre nagyobb helyet igényel, mint egy inda, ami megfolyt.
-Amikor minden szerte foszlik, a takaró a kezedben, a gondolatok a fejedben, csak az árnyékok a sötétben nem. Megjelensz álmaimban, azokban amikben hívlak.  És néha, ott is látlak, ahol nem szeretném ha ott lennél. Minden jetetőséges pillanatban érzem a jelenléted. Ez ami beburkol, ami megment a magánytól. A magánytól igen, de a sötétségtől nem.
-Mert a sötétség, másképpen él benned. Ezt érzed? 
-Érzem. De nem tudok, megszabadulni tőle, olyan mintha folytogatna. Mintha minden pórusomba beleinná magát. Mintha a sötétség belémnőne.
-Tudod, miért van egy így?
-Vannak sejtéseim, olyanok, amikre még csak nem is engedem a gondolataimat, de ott vannak.
-Azok nem gondolatok, érzések, amik benned ragadtak. Amik elég sötétek, hogy a sötétséget vonzzák.
-Ezeket nem rakhatom le? Érzem, hogy bekebelez. A lélek sötét teadélutánja. 
-Örülnék, ha le tudnád rakni. Sajnos a múltat nem tudod megváltoztatni. Csupán a jelenedben lehetsz ráhatással. Hogy beleszorulva, egy rosz érzésbe, másképp reagász tudatosan.
-Nehéz. Magát az érzéseket is nehéz érezni. Hogyan tehetném, hogyan reagálhatnék tudatosan, ha belülről, minden percben, narrál egy hang, ami nem az enyém, nem is a tied. Szerintem ez a pokol hangja. És engem akar. A lelkemet akarja. Láttad, honnan jöttem. Hogy tudnék tudatosan reagálni, ha még a napot is alig élem túl? 
-Nehéz, igazán találó szó. Nehéz, és most nem is ez a prioritás. Most ami a legfontosabb. Az hogy ezt a mételyt add ki magadból, hogy ne mérgezzen tovább. Csak beszélj arról ami benned van. A többi megérkezik idővel.
-És ha feladom?-Kérdezem. Fáradt elgyötört hangom alig hallatszik a tenger morjától, de a lelkem fájdalma kiül az arcomra. 
-Feladhatod.Tudom, milyen sokat cipelsz, milyen régóta. De vajon, tényleg fel szeretnéd adni?
-Miért küzdjek? Azért, hogy bennem legyen ez az egész? A sok minden, amit összeszedtem, innen- onnan? Semmit sem értem el, sehová sem jutottam. Semmi sincs, ami itt tartson.
-Emlékszel a legutolsó beszéélegésünkre? Ami a homokos tengerparton volt? Ott is hasonló gondolatok voltak benned.
-Igen. Emlékszem. A látvány szép volt. Erősen sütött a nap. Éreztem ott is a sós levegőt. És a homokot, ami megtartott, ami leföldelt. A víz habjait közel hozta hozzám a szél, mintha el tudná mosni a fájdalmat ami bennem van. És sikerült is. Megnyugodtam, közel voltam hogy a boldogság rám telepedjen. Egy ideig jól voltam, Aztán jött egy viharfelhő. Aztán még egy, és még egy, özönvízzel és áradással fenyegetve. A nap utánna nem sütött ki. De én tartottam magam, az utolsó mosolymorzsáikig. Elfogyott az öröm az életemből. Jött a hideg, ami pedig bekebelezett. Elkezdtem fázni, akkor is amikor tudtam, hogy meleg van. De bennem ez a meleg már nem tudott megmaradni, nem tudott fűteni. És Egy délután, Amikor teát csináltam, ráébredtem. Ismét ott vagyok. Ahol nem szeretnék. Ahonnan nincs kiút. Ami bekebelezett magába. A sötétség ismét a részemmé vált.
-És ez lett a Lélek sötét teadéutánja? 
-Tudtam, hogy értékelni fogod.
-Kissé koppintás, de rendben van. Ha érzed, hogy ez tart a felszínen, én nem haragszom érte. 
-Eljutottam odáig, hogy cinikus lettem. Hová lett a kedves, megértő, és jó szívű énem?
-Szerinted hová lett?
-Szerinttem magamban örzöm, elrejtettem tudat alatt. Néha érzem a jelenlétét, mintha szellem lenne, ami átvonul bennem szőtt falaimon. 
-Félsz, hogy ezt is elveszíted? Ezért vagy cinikus, vagy azért, mert már leterhelődtél, és nincs erőd, kedvesnek és megértőnek lenni?
-Alaposan átgondolva a kérdésed, azt mondanám mindkettő. 
-Amikor valami szétesik benned, az nem a vég, hanem annak a kezdete, hogy újra felépísd magad. Erősebben, tisztábban, önmagadhoz hűebben. 
-Úgy hangzik, hogy még nem értem el, odáig, hogy feladjam.
-Örülök! Ismét nehéz lesz, tudod hol találsz.
Ezzel a mondattal, megkönnyebbülten, végígnéztem ahogy a nap lebukik a látóhatáron túlra, a csillagok és a hold fényesen ragyog, üdvözölve a saját létezését.
Őrök ciklikus körforgásukban, mert valaminek a vége, egyben más kezdete is.

A saját árnyékod a legfélelmetesebb számodra?

Mások árnyéka és sötétsége csupán érzékelés. 
Nem látom a fényt, nincs exit táblával halvány zölden világító íránymutatás magamtól a sötétségben. Mélység árnyéka, amiben elveszek, valódi. 
Nem félelmetes számomra a sötétség, barátságos közeg, ha az az én saját sötétségem.
Bizalmasom, elnyelőm egyben.  
Kilépve a való világba, a hangzavarba, az emberek közé, az álmok hajszolása közé, a hézköznapok szürkesége közé, úgy érzem a világ kivet magából. 
A sötétség az én utam.
 
Nem a depressziós hideglelős fekete, hanem a barátságos közeg , ami magához ölel, ha te is hagyod.
 Ha már magadtól nem félsz. Én nem félek magamtól, és a belső életem, amit magamban élek le, az nem ránt le olyan mélységekbe, ahonnan nincs visszaút.

És most ilyen bevezető után, rátérhetek a lényegre. hogy nincs mi visszatartson. Nincs meg a horgonyom. Ezt úgy képzeld el, hogy csak lebegek. 
Van különbség lelkedet mardosó feketeség és aközött, hogy belefáradtál az életbe, ami nem ad semmit. Abba hogy nehéz. Belefáradtam abba hogy mindent cipelek, minden korábbi döntés súlyát, minden gondolatom, és érzésem. Belefáradtam abba hogy tettessem hogy vagyok valaki, amikor senki vagyok. 

Ez nem olyan depresszíós, ahogy hangzik. Realistán nézem. Ha csak a jövőmbe gondolok. Nincs mi itt tartson. komolyan a legjobb gondolatom, hpgy veszek egy kutyát, ami leföldel. Ami megtart. 

Nem tehetem ez mással. Nincs hatásom. Nem is gondolom, hogy lennem kéne. Valahogy egy félresikerült esemény eredménye képpen vagyok ebben az életben. 
A tulzott ragaszkodás, valakiért. És nem köszönöm meg ezt az életet. szar volt, Nem tudtam beilleszkedni a társadalomba, nem értem el semmit sem, volt ami visszatartson. Utánna már olyan szinten kiábrándultan és csalódottan Én megpróbáltam. Voltam szerelmes, bele adtam az egész szívem, csak épp nem voltam. És normális nem. 
Szóval ez nem feladás a részemről. 
Pontot teszek egy értelmetlen életre? 

A csend nyelt el.

 I.

 
Akik a lélekmaradékkal nem laknak jól,
 nagyobb a szeretet bennük, vagy kisebb másokban?

II.

Hihetek benne, elég lehetek saját magam számára.
Elképzelhető, hogy másnak is megnyitom a szívem egyszer.
 Hová tegyek vesszőt az életem során? 

III.

Nem lenne elég, ha csak fél szívet birtokolhatnék. 

IV.

A csend nyelt el téged. 
Némaságodban osztoztam.
Csended az én hallgatásom lett. 
És ebben, nem találtam hozzád utat.

Egy év ismét eltelt nélküled

 Egy év az életből. Az enyémből, úgy, hogy nem vagy benne. Sokszor eszembe jutsz. El nem hiszed, hányszor. Mégis, tudom, hogy neked, már könnyebb. Már nem tartoztál ide, ehhez a földhöz. Ezt én is láttam, hogy vágyódsz el. Igen, el tőlem. Igen, hozzá. És megértem. Tudom, hogy szenvedtél, és ezt a szenvedést nem önként választottad. Elvették tőled, akit te elvettél, és akinek a  szíved adtad.  Ismét hozzá tartozol. Már ismét egyek vagytok. Remélem. Ha már őt választottad, kétlem, hogy másképp lenne. 
És bízom benne, hogy boldog vagy, ott ahol vagy. Mert tudom, hogy a következő nagy kalandod éled. A te életed kalandos volt. És életszerű. Mindig vágytál előre menni, mindig tudtál szeretni. Mindig hatalmas szíved volt. És tudtál szeretni vele, de még hogy. 4 szív is dobogott érted, csak más különböző testben. És én is ott voltam a szívedben. És amit sosem felejtek, hogy te láttál engem, igazán. Tudtál szeretni. És szerettél is a magad módján. Szerettem a jó pillanatainkat. És a rosszak sem voltak igazán rosszak, ha őszinte vagyok. És ezt tudtad. Mert sosem nőttél fel, mindig ott volt benned a gyermeki éned, akivel letudtál élni száz életet is. És le is éltél. 
De aztán, elveszítetted a fél szíved, mikor már csak egyért dobogott neked. És tudjuk, fél szív nem elég az életben maradáshoz. Azt teljes szívvel akarnod kell. 
Elkezdtél nem magad lenni. És nem ismertelek meg. Nem tudtam melletted állni, mert ellehetetlenítetted a számomra. És a magány mardosott, engem is , téged is. Csak mindkettőnket más okból.
És elindultál a kinyújtott kar felé, abba az irányba amit helyesnek tartottál. 
Csakhogy, azzal nem számoltál, hogy minden amit magad mögött hagytál, azt én találom meg. 
Nem volt szép nap. Gondoltam rád, napok óta, motoszkáltál a fejemben. És elindultam feléd. Bevásárlással, hogy főzzek neked, és teázzunk. Elképzeltem egy kék bögrét a te kezedben, ahogy az enyémben is. 

A beszélgetésünk nem hétköznapiságát. a Mélységét annak amit érintünk, már nem tudtam elmondani neked, amit akartam. Mert a szíved nem dobogott tovább. Tovább léptél ebből az életből. 

Miután láttam, hogy összementél, hétről hétre, hónapról hónapra nem csak a szíved lett kisebb a fájdalomtól az ürességtől, hanem te is. Elkezdtél eltűnni. Már nem tudtál nekem sem örülni. Holott te tartottál életben már az anyaméhben is. Te gondoskodtál rólam a borzalmas kakaóiddal amiket mindig hozzád bújva fogyasztottam el, miközben az esti mesét mesélted rendszerint fejből. Szerettem a történeteidet. Te voltál, ki mellettem volt, amikor magam sem tudtam, hogyan legyek magam mellett.
És ott voltál. Nem minden pillanatban. De ott voltál. Apa. El nem hiszed, mennyire csak tőled kaptam meg a szeretetet. És minden élni akarásom mögött te voltál rendszerint. 
Mert a jelenléted éreztetted. Mindenki aki maradt, fabatkát sem ér, hozzád képest. Nem szeretnek. Nem tudnak szeretni. Mert túl különc és más vagyok. Olyan mint te. 

És szeretnék is olyan maradni, mint te voltál. A te példád, az, ami lebeg előttem. Te miattad látom, azok a határok, amik húzódnak, csak látszat. Hogy megfékezzük magunkat, hogy ne érezzük magunkat szabadnak. Hogy kössön minket a láthatatlan lánc. A norma. Az ideális. Az előírt. 
De amit adtál, az volt, hogy szabad vagyok. Rajtam nincsenek láncok. Nem vagyok lekötve. Nem vagyok leföldelve. Egyedül vagyok. Mert te elmentél.
Szóval, próbálkozom még, a magány nem érint. Jól vagyok egyedül. Csak, mégis, ha teljesen egyedül van az ember, és nincs leföldelve, könnyen elszál a lelke. Én sem kötöm magamhoz magam. Sőt semmihez sem kötöm. Az én életem is véges. És elég is volt. A lehetőség ott lebeg. Csak élnem kell vele. Vagy élnem kell. 

Egy unalmas nap, és a szokatlan folytatása.

Elöljáróban annyit a történetről, hogy váltott szemszögből fogod olvasni a történetet. hogy ne legyen félreértelmezhető, * jelet fogok használni a szerepcseréhez. 
Ha pedig élnék a narráció lehetőségével majd kiemelem. 

Felvezető:
Főszereplőnk aludt. Meztelenül aludt. Belső ösztöne késztette, hogy felébredjen és kinézzen az ablakon. Alapvetőleg rejtőzködik a rendőrség elöl. A rendörök pedig, pont ezt a szerencsés pillanatot találták arra, hogy meglátogassák.
Főszereplőnk nem rest okosabbnak lenni és kitalálja, legjobb búvóhely a szomszéd lakás.
Olyan közel nem keresnék. Igy történt tehát, hogy megkörnyékezi a szomszédot.
 Igen, meztelenül. Ilyen úgysem volt még.


                                                            1.

Kopogtak az ajtón. Nem vártam senkit. Egy unalmas és szürke szerdai nap volt. Elengedhetetlenül fontos lehet. És nekem ezért kell a saját gubómból kimásznom amit párnákból építettem mert kopogtak. 
-Remélem fontos-motyogom magamban.
Nyitom az ajtót, és amit meglátok, arra szavam sincs. 
Ha lefényképezném, akkor sem hinne nekem senki.
A szomszédom van az ajtóban.
Ami nem lenne ennyire meglepő, ha belegondolunk, de ez sajnos nem az a megszokott, elfogyott a só, kérlek adj egy keveset, vagy hogy felhoztam a postád típus. 
Nagyon nem.
A pasi meztelen. Igen, jól olvastad. Én pedig jól láttam.
Nem tudom mióta nézhettem ki a fejemből értetlenül, amikor megszólalt.
-Ne haragudj, hogy bekopogok. Elbújhatnék nálad?
Most erre mennyi az esély végülis? Mégis a szomszédom. Igaz, hogy nincs felöltözve.
És megszólal ismét.
-Nem szándékosan vagyok ruha nélkül. Vagyis de, de nem tudtam, hogy ez történik. Kérlek, beengednél a lakásodba? Sürgős lenne.
És én mit teszek? Kinyitom jobban az ajtót.
Azonban még mindig egy szó nélkül állok az ajtóban.
Amire észhez térek, a meztelen fickó a kanapémon kényelembe helyezte magát.
Mintha otthon lenne. És nem igazán zavarja, hogy nincs rajta ruha. Teljesen eleven és jól érzi a bőrében magát. Ez leesik, ahogy magabiztosan elmosolyodik. 
És ismét megszólal.
-Igazán otthonos lakásod van. Észrevettem, a tied a parkra néz. Szép. -erre igazán kellene már reagálnom valami értelmeset, de hát sose kopogtak be hozzám meztelenül. 
-Igen. Köszönöm. -találom meg a hangom- mit keresel itt, nálam? És miért hozzám kopogtál be?
-Rejtőzködők.-jelenti ki egy kacsintással.
- A többi kérdésedre a válasz igencsak egyszerű. A szomszéd 70 éves, és nem akartam oda menni. Még meghalna a látványtól, ami éri.
-Ki elől? Mit tettél? -és magamban közben kommentáltam, ha el kellene bújni akkor én is hozzá kopognék be, nem a szomszédhoz. És egyet értettem vele. Jó hogy hozzám kopogott be.
-Miért én vagyok a bűnbak egyből? 
-Mert el sem tudom képzelni, hogy másképp lenne. Tudod, nem szokványos látványt nyújtasz.
És most kéne megjegyeznem. Egész beszélgetés alatt tartottam tőle a távolságot. 
Merthogy a pasi jól néz ki. És meztelen. Kihasználnám a helyzetet -vonom le a megfelelő következtetést.
-Kérsz valamit? Egy pohár bort? Sört? 
-Ruhával nem is kínálsz? 
-Nem. Nincs értelme. Ha így jöttél, így is maradsz. Nem vagyok szeretetszolgálat.-jelentem ki.
Ő erre egy kaján vigyorral nyugtázza ezt. És dönt.
-Sört kérek.
-Máris hozom.
Miután megkapta a sört, közeledek hozzá. Kényelembe helyezem magam én is a kanapén. 
Ha ő nem jön zavarba, én miért tegyem?
-Köszönöm. Mit csináltál, mielőtt rád rontottam? 
Teszi fel a teljesen logikus kérdést. Na most itt rajtam a sor, hogy hazudjak, vagy igazat mondjak.
-Vártam, hogy bekopogj hozzám. -mondom teljesen komolyan. (persze ez kamu)
-Nem kell tovább. Itt vagyok. Nem tudtam, hogy ez lesz belőle.- kezd mentegetőzni.
-Én tudtam. -Magabiztosan végig mértem.
Beleivott a sörbe, én pedig félrenéztem. a következő kérdésem váratlanul érte.
-Meddig maradsz? 
-Meddig maradjak? -kérdezel vissza. 
-Te mit terveztél? 
-Őszintén? 
-Persze. - rávágom reflexből.
-Nem terveztem hogy ez lesz. Csak el kellett tűnőm. Az hogy meddig maradok, az nem rajtam múlik.
Bevallom a pasi felkeltette a kíváncsiságom. Ez egészséges. Ne ítélj el. 
-Maradhatsz egy darabig. De csak ha hasznos vagy. -jelentem ki. 
-Készséges résztvevője leszek bárminek. -mondod. 
És ki ne használná ki a helyzetet. Én megtettem. Na, most ítélj el.

Amit nem tudtam, az az, hogy miközben beszélgettünk, és nem csak beszélgettünk, addig a rendőrség a szomszédom után szaglászott. Mivel eddig nem voltam képben, azt sem tudták, hogy nálam van. 
Behatoltak a lakásába, de nem találtak semmi nyomot, merre lehet. 
Pedig ha tudták volna, hogy összesen egy folyosó választja el őket attól akit kerestek, az én megdöbbenésem is kisebb lett volna később. 

2.

Az otthonos lakásban, már nem egy, hanem kettő meztelen ember tartózkodott. Elég annyit tudni, hogy élvezték. 
*
-Remélem nem használtál ki- jegyzem meg. 
-Még nem. -válaszolod azonnal. Tetszik a belevalósága. Amikor ajtót nyitott, nem hittem benne, hogy beenged . Erre tessék, Ruhák a földön mindenfelé. És lelkesen részt vett mindenben. Vagyis pontosítsunk, ő vitt bele, de ki vagyok, hogy panaszkodjak. Én is lelkesen részt vettem benne. Aztán eszembe jutott és kimondtam hangosan a gondolataimat:
-Jó, hogy hozzád kopogtam be.- erre te elvigyorodsz, mint aki valami nagyon viccesre gondol. És rádöbbenek, örülnék, ha megosztanád velem, mi az, ami ezt az őrdögi vigyort varázsolta az arcodra.
-Igen. Etel, szerintem, hiába örült volna neked ugyanennyire, lehet csak a teáig jutottatok volna. -jegyzed meg kuncogva.
-Ebben nem értek egyet veled. Szerintem már sütit is kaptam volna. És összeházasított volna a lányával.
-Igazán merész feltételezés. Megnézzük, hogy igazad van e? -tetted fel nekem a kérdést kihívásként.
Erre nem reagáltam. 
-Adsz még egy sört? 
-Persze. A hűtőben találsz. 
-Értem. -és valóban értettem. - Te kérsz valamit? -kérdeztem előzékenyen. És mintha erre az alkalomra vártál volna megszólalsz.
-Igen. Egy pohár bort, fehéret. Köszi.
Rám villantod a legszebb mosolyod. 
-Máris hozom. - ezalatt, végig éreztem a tekinteted rajtam.  
A bortöltés közben, azon gondolkodtam a  nap, ennél jobban nem is alakulhatott volna. 
Közel álltam hozzá, hogy a rendőrség a lakásban találjon. Igaz, csak halogatom, hogy kihallgassanak, de nem hibáztathatsz. Ostobák. De ameddig ostobák, én jól járok. 

Borral és sörrel a kezemben, még mindig meztelenül, bevonulok a nappaliba.
Mellé helyezkedem, kezébe adom a bort. Én a sört leteszem a dohányzóasztalra.
-Milyen gyakran csinálod ezt? -kérdezed.
- Melyik részére gondolsz? Mert a válaszom eltérő.
-Milyen gyakran kopogsz be, másokhoz így? -mutat végig rajtam a kezével.
-Ha tudtam volna, hogy ilyen hatásos, akkor biztos bejátszottam volna több alkalommal.
-Öntelt vagy. -jegyzed meg. - Másnál nem biztos hogy kéne próbálkoznod. -teszed hozzá.
-Miért? -kérdezem kíváncsian. Tényleg tudni szeretném a választ.
-Mert sosem a jó pillanatokban történnek ilyen dolgok, sosem azokkal, akik vevők lennének rá.
-És most ez nálad nem a jó pillanat, vagy nem vagy vevő rá?
-Én vagyok a kivétel. És a kivétel erősiti a szabályt. 
-Értem. -válaszolom. Kész rejtély ez a csaj. Szívesen megismerném. -Legközelebb ha ruhában kopogok be hozzád, akkor az is erősíteni fogja a kivételt?
-Csak ha sót kérsz. -kacsintasz rám. 
-Jó, képzeld lassan épp elfogy a sóm.
-Jó. -nyugtázod. Aztán mégis felkelti az érdeklődésed az idő múlása, és rákérdezel meddig maradok még.
-Meddig maradsz?
-Szerintem nem voltam teljesen hasznos.-jegyzem meg lehajtott fejjel. Suttogva. De csak azért suttogva, nehogy a vigyorom eláruljon. De lehetett valamilyen görbe éle a hangomnak, mert mosolyodból látom, te is élvezed ezt. 
-Igen, sajnos nem voltál teljesen hasznos. De még próbálkozhatsz, ha akarsz.- és rám kacsintasz. 
Közelebb hajolok, csókollak a nyakad tövében, a válad végig, az egyik kezem átölel, a másik végig simít rajtad. A hajamhoz nyúlsz, elmélyül a csókunk. A ruhák, mivel nincsenek útban, egyből rátérünk a lényegre.

3. 

*
A meztelen pasi elment. Mostantól szeretem a pénteket 
Még a nevét sem vagyok képes felidézni. Hívjuk pénteknek.
Még mindig a kanapén fekszem, és azon agyalok, ha átmennék hozzá, így, ahogy vagyok ruha nélkül, akkor ő, hogy reagálna.
Szép kis fantázia. Ezt meg őrzőm későbbre. Szerintem még látni fogom. Ha valóban elhitte, amit a pillanat hevében mondtam neki a sóról.  

A szerda mindkét főszereplőnkre nagy hatással volt, ezt majd láthatjuk kibontakozni közöttük. Ne feledjük viszont a tényállást. A pasi menekült. A csaj beengedte, ami szexbe torkolt. Az ,amit biztosra tudunk, élvezték annyira, hogy megismételjék. Ami hamarosan meg is történik, mert történetesen a Pasinak elfogy a só a lakásából. Az igaz, hogy az  eredeti zacskó só ami a kukájába landolt, az jobb helyre nem is kerülhetett volna.
 Legalábbis a történet azon szakaszán hogy a só hiány összehozza a kettő főszereplőnket.
Más megvilágításban, rendőrök gyanakvóak, minden szemétjét átkutatják, nagyon gyanúsnak találják ez a mozzanatot.
 És itt az ostoba rendőrök só helyébe mást látva, elindítják a nyomozást drogkereskedelem miatt IS.
A többiről majd később. Most térjünk vissza a sztorihoz.

A munkámból ki sem látszom. Fáradt vagyok. És elcsigázott. Kizárt hogy felmenjek a harmadikra lépcsőn. Túlóráznom kellett, hogy meglegyen az anyag. A főnököm árgus szemekkel nézett, mikor kész lettem, és bejelentettem, hogy távozok.
De megszabadultam. Fél siker. Ha csak nem rablok bankot, -bár egy cuki sárga bögre miatt megérné- és nem leszek bűnöző akkor még 30 évig gályázhatok. 
Merthogy gazdag az nem vagyok. Szépen élek, jó bútorokkal rendeztem be a lakást. Minőségi ruhákat hordok, de nem vagyok gazdag. Csak igényes.
És egyke. Mindig akartam testvéreket, de sem a mikulás, kicsi koromban se a szüleim nem teljesítették a kérésem. Mégis előnyöm származik csak belőle. De később ez hátrány lesz, bár arra még ráérek gondolni ha a szüleim idősek lesznek annyira. Monológom közben már hazaértem, a könnyű rövidre szabott kabátomból kibújtam, magassarkúmat levettem, lezuhanyoztam és jelenleg halk zenére vacsorát készítek.

Ám, mielőtt, tovább gondolnám ezt, a véleményemet kellene kifejeznem, ez a regényekben működik, de a valóság sokkal kiábrándítóbb tud lenni. Kérlek, alaposan gondold meg, mit és mikor cselekszel. Kivéve ha bujkálsz. Akkor oké.

Igazán élvezetes volt az este. Reménykedem benne, hamarosan átkopog.
A vacsora elkészítése nem tart igazán sokáig, rá nemsokára már a kanapén élvezem a sorozat nézése közben. 
És ekkor kopognak. 
Megdobban a szívem. És ugrok az ajtó felé. A szomszédom az. Ruhában. Ez most nem tudom, hogy csalódást kelt bennem,  vagy épp az ellenkezője az igaz.
-Szia. -Köszönök.
-Szia.-Köszönsz vissza.
-Megint elbújnál?-Kérdezem félig felemelt szemöldökkel, kihívóan. 
A nevetésed betölti a folyosó csendjét. Észrevettem, milyen szexi a jókedved tegnap. 

-Most nem. Sajnos, elfogyott a sóm. Tudnál esetleg kölcsön adni? Vagy megkérdezzem Etel szomszédunkat? Lehet örülne neki.
- Gyere, jó helyre kopogtál be. A szomszéd is itt járt, neki is elfogyott a sója. Velem kell beérned. -mondtam, miközben próbálatam őszintének hangzani, de nehéz erőfeszítés nem aratott teljes sikert, el-el mosolyodtam közben.
-Őt is ilyen lelkesen invitáltad befelé?- kérdezted félre döntött fejjel, mint aki analizál.
-Sajnos ő nem mutatott hajlandóságot rá. Te vagy az, aki magának ássa a gödröt. 
-Köszönöm, szerintem semmilyen gödröt nem ások.
-Te tudod. Tényleg kérsz sót? Vagy csak, most már megszáradt minden ruhád és nem kell meztelenül járnod? 
- Kikérem magamnak. Tegnap is volt ruhám, csak hát, tudod, menekültem.
-Lehetek őszinte?
-Legyél.
-Ruha nélkül jobban tetszettél.
-Igen, észrevettem.
-Jó, már féltem, hogy nem tűnik fel. Visszatérve a sóra, kell?
-Sajnos igen. Tényleg kell. 
-Értem, mutatom hol van. Amúgy ha belenéznék a szemetesedbe, találnék sót?
-Kérlek ne nézz bele, és erre akkor azt válaszolhatom, hogy nem. 
-Rendben. Nem fogok.
-Köszönöm.
-Tudtad, hogy régen a só az fizetőeszköz volt? Mindig kidobod a régi pénzt?
- Nem. Ez az első eset. Nagyon megbecsülöm a pénzt.
Itt döbbentem rá, hogy szó szerint semmit sem tudok a velem szemben, de hozzám nagyon közel álló emberről. Csak azt hogy néz ki meztelenül. Ezért felmerült bennem, néhány kérdés.
-Milyen ember vagy, úgy általában? 
-Ez meg honnan jutott eszedbe? 
-Onnan hogy tegnap a tested volt meztelen, most a lelked is az lesz, ha rajtam múlik.
Ha meg is lepődik a válaszomon, nem mutatja. 
-Kérsz vacsorát? Én éppen eszem. 
-Köszönöm élek az ajánlatoddal, nem ettem, nem baj, ha csatlakozom hozzád? Mit eszel egyébként?
-Semmi extrát. Itthon dobtam össze. Hosszú napom volt. Igy most többre nem telt. -mutatom neki a salátát amibe raktam koktélparadicsomot salátakeveréket, kukoricát, öntetet és csirkemellet sütöttem mellé. 

-Remek, jól néz ki.
-Menjünk a nappaliba, én ott szoktam enni. 
Követsz, és elhelyezkedsz mellém. Ránézel a tévére, amin a megállított sorozat képkockái néznek vissza rád.  
-Ha szeretnéd, nézzük végig, míg eszünk.- Mondod, ruhában a kanapén.
-Legyen, egyezek bele, mert elég éhes vagyok, és a megszokásaink rabjai vagyunk.

Elindul a sorozatrész, ahol a gyilkosunk gondolkodik, hová és hogyan tüntesse el a hullákat, amiket halomra öl. A rész arra megy el, hogy próbálja megetetni a cápákkal. Közben oda-oda lesek, feléd. 
Nem veszed észre magad, de minimálisan rázod a fejed, miközben nézed a sorozatot. 
Úgy döntöttem, rákérdezek.
-Nem tetszik? 
-Csak nem élethű.
-Mi benne nem élethű?
Rám sandítasz, és válaszolsz.
-Minden. Semmi sem stimmel. Ő- a tévében a csávóra mutatsz ép, felém fordulva magyarázod közben
- Biztos nem csinált még ilyet. Erre száz másik megoldás jobb lett volna.
-Tényleg?
-Igen. Látod, hogyan vágta át a nyaki vénáját? 
-Igen.-válaszoltam, és egyre kíváncsibbá váltam.
-Ha ez így megtörténik, akkor a hajó tele lenne vérrel, és azt nem fogod tudni teljesen kipucolni, főleg nem minden esetben. Nem életszerű. Ennél az is jobb lenne, ha a hajóból kilógatva tenné ezt meg. De még teljesen úgy sem. Akkor a hajó nem lenne véres, maximum az oldala, és az is könnyen takarítható . Az kevésbé feltűnő. Ha pedig a cápák jönnének, az is csak abban az esetben működne, ha legalább három cápa lenne ott. Tudod, a cápák sem képesek egyszerre 70 kiló húst megenni. 
Ha pedig nem eszik meg, akkor könnyen felfedezik a víz felszínén lebegve. 
-Szerintem ha darabokra vágná, akkor könnyebb dolga lenne, ha csak egy-egy darabot szórna ki. A kutyáknak sem adunk egyben 5 kiló húst. Erre gondolsz? Ha igen, ezt már én is végig gondoltam.
-Nem is kérdezed meg, mi a munkám? 
-Ilyen monológ után nem hinnék el mást, csak hogy sorozat vagy bérgyilkos vagy.
-Köszi, hogy ilyet feltételezel. 
-Mi mást feltételeznék? Szerintem, itt, ha nem kérdezek, akkor életben maradok. Van egy ilyen érzésem.
-Akkor is életben maradnál, ha kérdezel. De ez nagyon rosszul hangzik így.
Hadd fogalmazzam át.- Kérsz rá, de rádöbbensz, arra, amit már tudok. Ebből sehogy nem jönnél ki jobban. Igy megmentelek a közbeszólásommal.
-Ha nem halok meg, akkor nem feltételezek semmit és nem kérdezek semmit sem a munkáddal kapcsolatban, oké ?

Kérdezem, félig komolyan, félig viccesen. Mert, ilyen témát, nehéz megvitatni komoly ábrázattal, mert akkor a komoly kérdésre komoly válasz dukál. Szóval elütöm viccel, ami megoldja, hogy ne árnyékokat lássak, ott, ahol nincsenek. Igy, úgy látom, te is megnyugszol, ahogy én is.

-Kérdezhetek? -felnézek, hogy lássam, az arcát.
-Persze. -válaszol azonnal. -Mit szeretnél tudni?
-A neved.
-Eddig mit gondoltál, hogy hívnak? 
-Eddig Péntek voltál számomra.
-Péntek? -nevetésed visszaverődik a falakról, és elér a lelkemig. Tetszik amit látok. És nem vagyok egy ijedős alkat, hogy azzal a cápás történetével elriasszon. 
-Igen. De csupa nagybetűvel. 
-Úgy már jobban hangzik. -Kacsint rám.
-Én eddig, hogy szerepeltem a te fejedben?-Kérdezem kihívóan, azt várva, hogy ő sem tudja az én nevem.
-Vöröske -Nyögőd be.
-Az én választásom ötletesebb. -Aztán kezet nyújtok- Szia Amelia Vagyok
-Kétségkívül így van. Tetszik is ez a név. Péntek. Szerintem megtartom.
-Nem mutatkozol be? Sorozatgyilkos vagy bérgyilkosként nincs olyan neved, amit használsz? 
-De van, ......Vagyok.
-Oké ..... , szóval, ha így hívlak, arra hallgatni fogsz? 
-Megpróbálok- Vágod rá vigyorogva.
Mást nem tudtam, csak azt hogy ezt a pasit többször akarom látni és érezni magamban.
Ennek megfelelően cselekszem.
Ha már elitéltél korábban akkor már ugyancsak mindegy, ha pedig nem tetted, kérlek drukkolj nekem, hogy minden jól alakuljon.

4.

*
Később este, még egy rész értelmetlen sorozat után azon kaptam magam, teljesen elégedett vagyok a helyzet alakulásával. Magamhoz ölelem vöröskét. Igen, magamban, így fogom továbbra is hívni. 
Ma nem igazán volt mit csinálnom. Munkám éppenséggel nem akadt. És most, amúgy is figyelnek a rendőrök. 

Szóval otthon tartózkodtam, amikor is hallottam hogy a dögös szomszéd megjött. Adtam neki időt, aztán bekopogtam azért a sóért.
És nem bántam meg. 
A második rész végére engem használt párnának, úgy simult hozzám, mintha mindig is oda tartoztam volna, mintha a kanapéval együtt vett volna engem.
Lassan megmozdultam, nem akartam megzavarni a nyugalmát, de nem jártam sikerrel. 
Kinyitotta és áthatóan bámult a zöld szemeivel. 
Lehajoltam egy csókra. Amit azonnal és készségesen viszonzott is. Bele is nyögött, ami pedig bennem lobbantotta fel a vágyat. Végigsimítottam az arcán, aztán a kezem megállt egy pillanatra a tarkóján,  végig a testén, miközben magamhoz közelebb húztam, már olyan mélyen benne voltunk a csókolózásban, hogy a szemében láttam visszatükröződni a saját érzéseimet.
Felkaptam, és elvittem az ágyig.
A lábaival körbe ölelt. Elkezdtem vetkőztetni. Utána segített levenni az ingemet. Mindketten percek alatt meztelenek lettünk, ami csak fokozta az izzást, amiben benne voltunk. Éreztem a sürgető csókjából abból, ahogy hozzám szorította magát, a heves és mély lélegzetvételéből. Kész volt.
Közelebb kerültem hozzá, és mélyen a szemébe néztem. Teljes beleegyezést és kéjes vágyat láttam.
Már rajta feküdtem, ő közel engedett magához, a mellbimbóját csókóltam épp, és haladtam egyre lejjebb. 
Azt suttogta, nyögte felém, Péntek, adj egy csókot. És adtam neki. Ahogy felemelte a kezét végig csókoltam a csuklóján, tovább simítva a karján, és a kulcscsontjához értem, amikor elhatározta hogy kezébe veszi az irányítást és megfordult a helyzet. Most én voltam alul. És ő, a Vörös beteljesítette a vágyam, rá ereszkedett a farkamra, és magába fogadott.
Olyan élvezet volt, mindketten egyszerre nyögtünk fel. Lehajolt egy csókért. Ha a lelkemet kéri, azt is odaadtam volna, abban a pillanatban, bár nem tudom mit kezdett volna vele.
Később, orgazmustól még lebegve, ránéztem.
Élvezet és teljes nyugodtság látszódott az arcán. Eszembe jutott, amit mondott, hogy tegnap a testem volt csak meztelen, ha rajta múlik a lelkem is az lesz. És a legfélelmetesebb az volt, hogy én is akartam.
Jóval később, elkezdtem felöltözni.
-Mész is? -kérdezed.
-Hagylak pihenni.-mondtam erre.
-Oké-találkozunk még?- kérdezed.
-Biztos lehetsz benne.-nyugtatom meg. És kiléptem a lakás ajtaján.

5.

Történet ezen pontján, ha elkezdett érdekelni, mi a szereplőink munkája, akkor csalódást kell okozzak, mert, most még, nem tudod meg. 
Illetve egy valamit elárulhatok. Etel -a szomszéd- többet tud, mint bárki gondolná. És hamarosan többet fog nyomni latba a személye a történetben.

Elértem a hétvégéig, úgy, hogy senkit sem gyilkoltam meg. Ez haladás. Nem mintha embereket gyilkolnék hobbiból. A rendöröktől csak a fejem fáj, nem tudom komolyan venni őket. Igen, még mindig húzom a kihallgatást, de semmi kedvem pojácák közé menni, akik egy kérdést sem tudnak feltenni értelmesen, és, ami még ennél is rosszabb, a fánk szeretetét beleírták a jelentkezési feltételek közé.
Ha eléjük mennék, és kiabálnék, hogy engem kerestetek, akkor sem vennék észre a nyilvánvalót.
Azonban, kaptak egy fülest, hogy körözött bűnöző vagyok, és most aszerint járnak el. Pedig ez áll legmesszebb a valóságtól. 

Rá térve egy izgalmasabb kihívásra, Amelia eldöntötte, hogy megismer. 

A dorombolásodért bármit.

Érezlek. A kezem alatt a selymességed.
A hozzám való ragaszkodásod, mosolyra késztet.
Merőben szokatlan élmény, hozzám csalogatni téged.
Hagyod magad, egy bizonyos szintig. 
Csak játszadozol velem. Teszteled a határokat.
Szívemben lépdelsz egyre beljebb.
Akarom, hogy velem töltődj fel.
Akarom, hogy az akaratod hozzám vigyen.
Érezlek. A melegséget ami belőled jön.
A boldogságot amit adsz, minden hagyott érintéssel.
Beleborzongok, olyannyira akarlak magamnak.
Hogy hozzám simulj, hogy akarj rajtam lenni.

Bankrablás és egy sárga bögre elfuserált története.

 Én nem értek ehhez. Kevés vagyok-gondolom magamban.
Az ilyen megmérettetések előtt az a szokott menetrend, hogy sosem hiszem hogy meg tudom tenni. Persze, a régi árnyak ilyenkor jönnek elő. 
Máskor bezzeg, olyan önbizalommal állok minden elé, hogy még magamon is csodálkozom. Bár, akkor nem is pörgetem bele magam ismételten, olyan logikátlan gondolatmenetekbe, mint ez itt.
A mai napon, végre megmutathatnám, mit tudok.
Erre, itt ül a vállamon a kissebségi komplexusom, ahogy a pszichológusom mondaná.
Amire ma készülök, az hogy megmutassam mit tudok.
Az, amit te, még, csak nem is sejtesz.
Mert erről nem beszéltem senkinek. De mivel a kezedbe vetted a történetet, annyi legyen benned, hogy belekukkantasz.

Szóval, ez a beismerő vallomásom.

Ezek után, el kellene menned a rendőrségre, feljelentést tenni. 
Kérlek tedd meg, ha úgy érzed, ez annyira terhel, hogy nem bírod.
Bár akkor már veszett ügy az egész. Te felelősséged, ezek után mit teszel.
Csak mondom.
Na, akkor kezdjük.

1.

Elsőként leszögezném. A nevem nem érdekes.
Na tessék,  kamu nevem is lehetne. Csak nem gondolod, hogy hagyom magam azonnal azonosítani. Ez a baj a nevekkel.
Ha túl egyszerűt választok, akkor nem vesznek semmibe, ha túl megjegyezhetőt, akkor pedig emlékezni fognak rám, jobban mint szeretném. 
És, az én szakmám szerint, a túl jó, az átlagos. 
Ki, hogy találja ki a nevét? Megkérdezi egy kupaktanács keretei közt, ki mit ajánl? 
Nehéz. De a választott szakmám még nehezebb. 
Bankrabló vagyok. Álcázott bankrabló, aki bankban dolgozik.. Mennyire klisé. Tudom.
De, nekem álmom volt bankrablóvá válni.

Elhatároztam, hogy szereplek egy filmben, ahol egy bankrablót alakítok, aki sikeres.
 Erre megkeresések érkeznének. Mármint rablóktól, tudod, hogy csatlakozzak.
És az elméleti tudásom is megvan hozzá.
Ám a szerencse nem állt az én oldalamon, mert ilyen filmet nem forgattak.
És nem is kerestek meg ezáltal.
Arra jutottam, határozottan nehezebb, mint gondoltam.
De nem adtam fel. És itt kezdődik el a sztorim. Már ha velem vagy.

2.

Nem igazán adhattam fel hirdetést. El tudnál hinni, egy hirdetést az újságban, a harmadik oldal közepén, közepes betű mérettel: Egy bankrabló, csapatot keres a következő akciójához.

Ez tehát nehezebb, mint hittem.
A megvalósítás és a lehetőségek sokasága, csak úgy, növelte a tévképzetem, miszerint teljes mértékben alkalmas vagyok erre a feladatra.
Akkor még nem tudtam... a gyanús viselkedésem már akkor felkeltette az érdeklődését.

Kedden kezdődik ez a történet. Ami vasárnapra véget is ér.
Szóval, nem nagy karriert futottam be. De, na, próbálkozni csak szabad.
Visszagondolva, kellett volna valaki, aki visszaránt a földre. De akit beavattam, az csak a harisnyáért felelt. A kigondolást nekem kellett megoldanom. Ez volt az én kiszabott feladatom. 
Ami azt illeti, az a személy akit megemlítettem, az csak mellékszereplő a történetben. De a kezdeti lelkesedésem miatt, és amiatt, hogy ő vele, megvolt a gondolati kémia, ami tovább vitte a gondolati síkról a megvalósításig a sztorit ,ami egy bankrabláshoz kötelező elem, úgy voltam, hiába szól rólam a történet, szerepet kell kapnia benne.

Na szóval, Ő, ő.
Itt sem mondok nevet. De ha te olvasod, te tudod, hogy rólad van szó.

Igen, tudom, még szó szerint semmit sem írtam ami konkrét lenne. 
Adsz nekem egy esélyt, hogy elmeséljem?

3.

Kedd, 11:52.
Minden gondolatom a bank körül forog. És azon, mi fog történni. Mit fogok mondani. Hogyan fogom mondani. Mennyire leszek sikeres. És hasonlóan érdekfeszítő képzelgésekkel töltöm el a nap egy részét. 
Mire sikerül letisztáznom mindent, a következő napirendi pontra ugrok.
Hogyan kerülöm el a lebukást. És mit csináljak a bankrablás után, azonnal.
Merthát, ez a kulcsfontosságú.
És a válasz egyszerűbb, mint bárki hinné. 
Beviszem vissza a bankba. Igen. A legendás gondolkodásom, most sem hagyott cserben. Visszaviszem a bankba. Ugyanabba a bankba. Mert, azt a bankot szemeltem ki, ahol dolgozom. 
A terv a következő:
Csütörtökön rablom ki a bankot. 
Pénteken visszaviszem egy részét, és lekötöm kötvénybe, ami pár év alatt, tisztára mossa nekem a pénzt. Aztán pár év, és még többet fogok kivenni. Ezt már elhintettem a kollégáknak, szóval tudják, és ez, amivel be biztosítottam magam.  
Kölcsönadom az államnak. 
Szóval az állam, tudtán kívül, segít nekem, tisztára mosni a lopott pénzem.
Mindenki nyer. 
Aztán szombaton, veszek fél évvel későbbre, egy repülőjegyet.
Addig, megyek dolgozni, mint mindig. Mert figyelni fognak. Gyanús leszek nekik. 
Ki is fognak hallgatni. De már 3 éve, hogy ott dolgozom.
Két alkalommal voltam a hónap dolgozója. Figyeltem a részletekre. Nem lesz itt gond.

De, lett gond egyébként. Mert tudod, a tervek nem szoktak csak úgy, maguktól működni.

4.

Még mindig keddet írunk. Csörög a telefonom. A Bűntársam hív. 
 Én fogom az egyik harisnyát viselni, Ő a másikat. 
Az indoka egyszerűbbnél is egyszerűbb. Mert egy csomagban 1 pár, vagyis kettő darab van. Tehát neki is jönnie kell velem. Megállapodás köttetett. Végülis, igaza van. 
Az ő ötlete volt a combfix.
Szóval kedd. Találkozunk a lakásában. Tisztában van vele, hogy én is.
 Ez most prioritás. Tehát így állunk hozzá.
Elsőként a fagylalt fogy el, utána térünk a tárgyra. Ahogy szeretem.
Fagylat felett cinkos pillantással összenézünk.
Egy gondolati síkon evezünk. Érzem. Ő is érzi.
Én arra gondolok, ez úgy megy, ahogy mennie kell.
 Ő azt gondolja, ez a fagylalt finom.
Itt kezd el minden félremenni. Csak, gondoltam, szólok. 
A beszélgetést, nem igazán szeretném belehozni, ebbe a sztoriba, ki az, aki emlékszik arra, mi és hogy zajlott pontosan? Hogy, milyen, szavak hagyták el a szám, na és az övét?
Szerintem nem is tudnám úgy belefogalmazni, ahogy szeretném, és ahogy elégedett lennék vele. Szóval meg sem kísérlem. Pedig, mennyivel több lenne az élvezeted. Bocs. Te többet érdemelnél. Tényleg. De még nem jöttem ebbe bele. Ez az első történetem.

És még mindig kedd. Ez a nap lassan zajlik neked. Ne aggódj, nekem is. 
Szóval a fagylaltnál tartunk. Én nem tudom a másik mit gondol, csak azt hiszem.
Ezzel ő is küszködik, tudtán kívül.
A beszélgetésünk végül, szavakból, mondatokká formálódik. És véglegessé válik a terv.

5.

Döntéseinknek következményei vannak.
Munkával telt a szerdai nap. Kávészünetben ecsetelem kollégáknak, öten vannak, mind kezében sárga bögre. Én hat cukorral iszom a kávét. Nem ismerek senkit, aki ennyi cukrot tenne bele. Te?
Kávézás közben megosztom a pénteki tervem a csoportnak. Várnak szeretettel. Sőt még befektetési tanácsot is kapok, melyik a legideálisabb.

 Igor. Igorhoz fogok menni. Ő lenne, a neve alapján a leggyanúsabb, egy bankrablás kapcsán, de olyan lelkesen ajánlja magát, hogy ez a tényező meg sem fordul a fejemben.
Pedig, ez, ez fontos részlet. De az én érzékelésem, nincs teljesen a helyén.
Ez gondolom, már kiderült a számodra is..
Igor, felém közeledett a délután folyamán. Elhívott sörözni. Menjünk,- mondtam azonnal.
Elérkezett az este, bár nem akartam sokat maradni, hajnalban értem haza.
Igor, azért akart velem beszélni, mert fontos tárgyalni valója volt velem. 

Éreztem a határozottságot. Éreztem hogy nem a levegőbe beszél. Bűntársat keresett.
 Már gondoltam magamban, a kisugárzásom mélyen érintette, és észrevette a pozitív változásokat a csendes megfigyelést a részemről.
 Ám ennél nagyobb pofára esést nem is tudtam volna kieszközölni.
Megdöbbenve hallgattam.
 Az én bankomat? Amit én akartam kirabolni? Ő is ki akarja rabolni? Méghozzá egy napon. Igen. Ez a történet szerint nem történt meg. Mert közbeavatkoztam. Volt egy ártalmatlan és kétségbeesett hívásom éjfél körül.

 Fontosnak tartom kiemelni, hogy nem vagyok gyilkos. Igor él. És élni fog a történet hátrévő részében, hacsak, természetes módon, meg nem hal közben.
De arról, én, már nem tehetek.

6.

Elérkezett a bankrablás napja.
Reggel 8:02, megdöbbentően éber vagyok. Mégsem mindennapos a bankrablás.
Vagyis még nem. Szeretném, ha az lenne. Nyitott szemmel ábrándozok.
 A bűntársam felhív. Van egyébként oka rá. Túl sok is. 

Zárás határára tettük a rablás időpontját. Kevesebb áldozatlehetőség. Kisebb kockázat. Fáradt személyzet. Őrök már nincsenek az épületben. Legjobb lehetőség. 
3 év, látod, nem ment kárba. A levegőbe a felkészültség és részeges diadalittasság érződött. Amit a tapasztalatlanságunk ellensúlya bontott meg. Ám, az láthatatlan volt számunkra.
Elérkezett a délután. Ártani nem árt alapon harisnyapróbával kezdtük. 
Egy gondolat, leendő bankrablóknak: Ne akarjatok harisnyában rabolni.
Kényelmetlen, és alig látsz valamit. 

Tudod, van az a pillanat, amikor elbizonytalanodsz. Velem megtörtént.
Mázsás súlynak éreztem az egész vállalkozást. Én nem értek ehhez.
 Kevés vagyok-gondolom magamban.
Máskor bezzeg, olyan önbizalommal állok minden elé, hogy még magamon is csodálkozom. Bár, akkor nem is pörgetem bele magam ismételten, olyan logikátlan gondolatmenetekbe, mint ez itt.
A mai napon, végre megmutathatnám, mit tudok. Nem futamodhatok meg.
Itt ül a vállamon a kissebségi komplexusom, ahogy a pszichológusom mondaná.

Mert igen, van pszichológusom. Jó, persze, nem mondtam el neki mindent. Ezt a bankrablást végképp nem. De azt tudja, hogy valami nagyon jó fog következni az életemben. Ő ezt pozitív jövőépítésnek fogta fel.
 Ami is, valójában.
Csak hát, nem akartam a szegényre a frászt hozni, azzal,
hogy megmondom, bankot fogok rabolni. Még lebeszélne.

7.

 
Azt mondtad, pont rablás előtt, a bank bejáratától mindössze 10 méternyire,
hogy te Mindenről gondoskodtál.
Itt ütött a szöget a fejembe az a gondolat, ami eddig nem mert megjelenni.
Tudod, a gondolatok mindig akkor jönnek a felszínre, ha meg kell dolgoznod őket.
Én sem voltam másképp. 
-Hogy érted, hogy Mindenről gondoskodtál?-Kérdeztem.
-Úgy, hogy, Minden el van Intézve, amiért tegnap hívtál.-Válaszolta a tettestársam.

Gyanakvásom nőtön nőtt.
És a szemébe nézve egyenesen megkérdeztem, amit, te is tudni akartál volna a helyemben. -Elintézted? -Úgy van, válaszoltad teljesen nyugodtan.
Felhúzta a harisnyáját, és belépett a bank üvegajtaján.
Én megdöbbenve követtem, mintha dróton lennék rángatva.
Valóban igy is volt.
De ezt később tudtam csak meg. 

8.

Láttam a szemekben a felismerést. A szerencsétlenség, érzetet kapott.
Facsarni lehetett volna a megdöbbenést.
Bennem is. A banki dolgozókban is. 

Ezzel, egyedül a tettestársamnak, harisnyában nem volt gondja.
Teljesen belefelejtkezett az élménybe, örömmámorban úszott.
Azonnal uralta a szituációt, ami a megfagyott túszokat,
és azt az egy bankrablót jelentette aki csak áll bambán bámulva.
Aki történetesen én voltam.

Elkezdte kiáltani a mondatokat, amiket minden bakrabló kiállt.
 Amit nekem kellett volna mondanom, de még mindig
 teljesen ledermedt állapotban voltam. Teszem hozzá.
-Ez egy bankrablás. Ne próbálkozzanak semmivel sem. Mindent az irányításunk alá vontunk. Ez nem tréfa. Adják ide a telefonjaikat. És ami a széfben van, azt elvinnénk.

Ez volt a szöveg amit kidolgoztam. Ezzel szemben, Előkerült egy két káromkodás, szitokszó, ami gyorsaságra ösztönözte a dolgozókat.
 És amiről elfeledkeztem, egy fegyver a kézben. Csak a hatás kedvéért.
Már, nem csak a hatás kedvéért szerepel a történetben.
 Ne aggódj nem fog vér folyni,  de kérlek ugord át ezt a részt, ha nem bírod az erőszakosabb jeleneteket. Megértem, tényleg. Teljesen. Én sem bírom. 

Ekkor vet rám a társam egy pillantást.
És elkiáltja magát, ismételten.
-Valaki főzzön egy kávét ennek a szerencsétlennek.-Mutat rám vádlón. 
Visszanézve, nekem, ez némileg másképp csapódik le, mint abban a pillanatban.
Visszarázódok a testembe.
Leginkább így lehetne leírni, hogy visszataláltam önmagamba.
És akkor elkiáltom magam: -6 cukorral azt a kávét.

A tettestársam hatékonyságán és határozott fellépésén elindulva,
 a követeléseink értelmet nyernek.
A kávét megkapom egy remegő kézből, sárga bögrében. Amiben 6 cukor van. 
Tettestársam pedig a pénzt, amiért eredetileg jöttünk. 
Ellenőrzés után bólint nekem. Én is bólintok neki. Utánzásképpen. 
Bár már fogalmam sincs, mi zajlik itt.
Ahogy berontottunk, úgy távozunk. Sötétben. zárás körül. 

9. 

Mire kiérnek a rendőrök, nem vagyunk ott.
Vagyis, ott vagyunk, ahol akartunk lenni.
Csak hogy pontos legyek. 
Szóval, mégsem volt olyan elfuserált bankrablás, mint a címben említettem.
Számomra egy revelációval ért fel. 
A bankrabló társam, pedig azon gondolkozott magában, miközben bámult rám, hogyan tehetne el láb alól.
De ezt nem mondta ki hangosan.
Helyette, döntést hozva, Meghagyott egészben.

Megszólalt. A szavai fájtak, de igazat adtam neki.
 -Ezt nagyon elcseszted.-Itt elkezdtem veszélybe érezni magam.
Ekkor ugyan, már teljesen felesleges volt. Mégis, az én agyam lassan kapcsolt.
És, ami még ennél is fontosabb. Eszembe jutott Igor. 
Igor, aki el lett intézve.
Folytattad ugyanakkor:
- Igazán nem gondoltam hogy ennyire kezdő vagy. Mégis mit gondoltam? 
Nyeltem egyet. Ez volt az egyetlen értelmes cselekedetem aznap este.
-Legközelebb, jobban fog menni.-ígértem meg törékeny hangon, rettegve a halál kapujában. Éreztem a hóhérom előtt állok.
Akinek, nem állt szándékában kárt tenni bennem.
-Rendben. Legyen úgy. Tartsd meg a bögrét. Enyém a pénz.

Én pedig, erre, csak bólintottam, és a harisnyával a zsebemben,
sárga bögrével a kezemben kiléptem az ajtón.

10.

A sárga bögre csúfolkodva helyezkedett, jól látható helyre.
Csak azt néztem. 
Igazán ígéretes kezdet, egy bankrablás utáni reggelre.
 Ezt megjegyzem. Neked és magamnak is. 
Teljesen kiment a fejemből, mit terveztem a mai napra.

A bögre természetesen, nem tud, sehogy sem helyezkedni.
 Azt, én helyeztem el úgy, hogy reggel az első pillantással elítélhessen.
Noha teljesen tudat alatt tettem. De ez nem von le az ítélkező értékéből.

Igor volt a következő gondolataim tárgya. Életben lehet?
Az nekem jó, hogy hulla, vagy akkor járnék jobban ha élők közé sorolhatnám?
Nem igazán tudtam, ebben a helyzetben, hogyan ne hozhatnám magam,

még ennél is gyanúsabb helyzetbe. 

Ez a nap, péntek volt, egyébiránt érdeklődőknek mondom.  
Csak hogy kitöltsem a hiányzó űrt belőled, megjegyzem, tegnap bankot raboltam. 
Na, ez így, teljesen, nem állja meg a helyét.
Tegnap bankrablás közben, kávéztam. Ez olyan hatásvadász.
Próbáljuk újra. Tegnapi napon, bankrablás közben, ittam egy kávét.
Na, ezzel, eladhatom magam. Nem is kell ide egy film sem.
 Majd azt mondom, voltam olyan nyugodt, hogy még ez is belefért.
Profi. Profin megoldottam. Legyőzhetetlen vagyok.- ezt gondoltam.

A  sárga bögre pedig, amit nem ruháztunk fel tulajdonságokkal,
mert, mégis, csak egy bögre, azt gondolta volna,
 tudatában a helyzet súlyosságának,
-Ez rosszabb, mint amire számítottam.
 De, most már menne vissza a többi sárga bögre mellé. Magányos volt.  
Elítélően ,de türelmesen várakozott a pulton. Neki sokáig kellett várakoznia. 
Azonban neked nem.

11.

Főszereplőnk elhatározásra jutott.
Ám ezzel is, csak a bögre volt tudatában. 

Kétség nem férhet hozzá, hogy ez volt a legbénább bankrablós történet, amit olvastál.
És nem hozol zavarba, ha, ezt te is így gondolod.
Mert kétség kívül így volt. 
De a legközelebbi, jobban fog menni. Ígérkezem hangosan.
Ám ez a történet, csak vasárnapig tart.
Igyekeztél eddig elfogadni a miérteket. És nagyszerűen csinálod. 
Bíztatnálak, olvass tovább. Már nincs sok belőle hátra.

Péntek lévén, bank felé veszem az irányt.
Teljes megdöbbenést kell színlelnem majd.
És, csak a hatás kedvéért kérlek meg téged is, döbbenj meg, amikor olyan jelenethez érünk. Csak a nagyobb átélés kedvéért. Szerintem, nagyot lendítene a sztori megítélésén később.

Közel érve a bankhoz, a munkahelyemhez, nyomozókat pillantok meg.
És, itt jut eszembe, a hiba a tervben, amit említettem korábban.

Tudod, tegnap kiraboltam a bankot. Ma, tehát nincs nyitva.
Mert nyomoznak az ügyben.
És Igor sincs már képben. Pedig ma segített volna.

12.

Kezdeti sokkon átlendülve, enyhén zavart arckifejezéssel és üres tekintettel közelebb léptem. Egyből megállított a rend őre. 
Látta rajtam a tudatlanság és a csipetnyi kétségbeesés és az értelmes gondolatok hiányát.
Ártatlannak nyilvánított.  Ott helyben. Még be se kellett mutatkozom. 
De én megtettem. Ne kérdezd miért. És ekkor vettem észre a kollégáimat.

Odaintettek magukhoz. Ránéztem a kevlárba öltöztetett illetőre.
Aki, már tudta a nevem. Értelmezhető mozdulat után, az utamra engedett.
Egyből azzal fogadtak, hogy elmesélték a saját szemszögükből a történet.
Irigykedve hallhattam, aztán leesett, én is részt vettem a rablásba. 
Igaz, nekem csak a sárga bögre jutott, de akkor is. Ott voltam.

Nem sűrűn fordul elő, hogy ilyen fontos momentumot elfelejtsek.
De most megtörtént.
Szóval, nekem nem tűnt fel, hogy ez ismétlődő minta, persze, neked azonnal.
De ezzel, akkor foglalkozzunk, ha oda érünk.

-Igor nem jött be ma dolgozni. Ő a gyanúsított.-mondták azonnal.
-Már a neve csengése sem áll jól-szól közbe más is.

-Elképesztő mi történt. És abszurd. Az egyik bankrabló volt annyira tapló, hogy elvitt egy sárga bögrét. Életemben ilyenről nem hallottam még. -hallottam a harmadikat.
-És a legszokatlanabb, 6 cukorral itta a kávét, mint te.-mondták ismét hitetlenkedve.
Szóval elképzeled...Bárgyú arccal, tompa elmével, azt mondtam, ami kézenfekvőnek bizonyult. Ilyenkor te mit tennél?
Ami eszembe jutott, azt biztos nem.
Merthát, én, meg mertem kérdezni.
-Valaki rám akarja kenni? -ami a kérdésemet követte, az színtiszta igazság volt a részemről.
-Bár lehettem én is, nem? 
De erre már nem figyeltek fel. A nyomozók távozásának zsibongása elért hozzánk.
Mindenkit hazaengedtek.
Az utolsó mondatom a hangzavarba veszett.

13.

Szombaton megszólalt a telefonom. Az otthonom békeségében. 
Tettestársam hívott. Közölte, hogy látott engem a zsaruval beszélni.
 Tudni akarta, mit mondtam neki.
A válaszom után sokáig hallgatott. 
Végül bontotta a vonalat annyival, menjek át hozzá. 

Hogy követtek, vagy sem, arról fogalmam sincs. Végülis én kezdő vagyok ilyesmiben. Szóval a tudatlanság teljes határozottságával mondtam ezt az ajtóban.
Belépést nyertem. Nincs nagy gáz. Aztán szembefordult velem.

-Igor. Beszélni akartál róla. Most itt a lehetőség.-Kezdte.
-Igen. Igor. -mondtam erre én. Ne ítélj el. Teljesen hülye vagyok.
-Igor halott. Önkezűleg vetett véget az életének a rablás után.

-A rablás után? A mi rablásunk után? 
-Igen. És magára vállalta. -mondtad.- a mi részünk ebben az, hogy csendben maradunk.-folytattad teljes meggyőződéssel. 
Én pedig teljes döbbenetemben, ráeszméltem valamire. Amit ki is mondtam hangosan.
-Sose mondtam, hol lakik.
- Gyanús viselkedésed már korábban felkeltette az érdeklődését. Ezért közeledett. Ismertem őt korábbról.-vallod be.- Bár elég pocsék nevet választott magának. Igor.-Hangzik fitymálóan a szádról a neve. -Ki nevezi magát Igornak? A leggyanúsabb név mind közül.

És ezzel együtt értettem. Tudod, mint amikor nem tiszta a helyzet, mégis egy mondattal egyetértésed fejezed ki. Ezt tettem én is. 
Nyomatékosan bólintottam.
Neked ez elég volt. 
Nem én haltam meg.
És, nem én öltem meg.
Ez lecsendesítette a bennem munkálkodó kétséget.
 

14.

Elérkezett a vasárnap. Értesítettek. Lezárták a nyomozást. Hétfőn mehetek dolgozni.
Számítanak rám, hallottam ki a telefon másik végéről. 
Én pedig, abba a bankba amit kiraboltam, elhatározásom nyomán, visszamegyek dolgozni.
Megtartom a sárga bögrét. És minden megy tovább a saját medrében.
Továbbra is bankrabló szeretnék lenni. 
Ez motivál, hogy minden kétség mellett is együttműködésben maradjak a rablótársammal. 
Aki hetekkel később hívott. Annyit mondott a telefonba, Lenne egy meló. Jössz?
És én igent mondtam.

Elsőként a fagylalt fog elfogyni, utána térünk a tárgyra. Ahogy szeretem.

Fagylat felett, pedig majd cinkos pillantással összenézünk.

Egy gondolati síkon evezünk. Érzem. Ő is érzi majd.

Visszakanyarodva a jelenbe, a pszichológusnál ülve, azt fogom mondani, hogy elhalasztódott a pozitív jövőkép építés. Ami nem hazugság. És közben a Sárga bögréből fogom a 6 cukros kávém szürcsölni.

Neki is hozok egyet. Legközelebb, nem állok meg egy sárga bögrénél.
Erre mosolyt kapok válaszul, és azt a mondatot, nagyon jól esne neki a gesztusom.
Örül, hogy törekszem a többre. Felhatalmazást kapok, hogy írjam le, hogyan szereztem, ha már ennyire, láthatólag, ragaszkodom hozzá.

Igy elkezdem, kétkedve. És az első mondatok a bizonytalanságomról árulkodnak, de hát, valahol el kell kezdeni.
Ilyen lett:  

Én nem értek ehhez. Kevés vagyok-gondolom magamban.

Az ilyen megmérettetések előtt az a szokott menetrend, hogy sosem hiszem hogy meg tudom tenni. Persze, a régi árnyak ilyenkor jönnek elő. 

Máskor bezzeg, olyan önbizalommal állok minden elé, hogy még magamon is csodálkozom. Bár, akkor nem is pörgetem bele magam ismételten, olyan logikátlan gondolatmenetekbe, mint ez itt.

A mai napon, végre megmutathatnám, mit tudok.

Erre, itt ül a vállamon a kissebségi komplexusom, ahogy a pszichológusom mondaná.

Amire ma készülök, az hogy megmutassam mit tudok.

Az, amit te, még, csak nem is sejtesz.

Mert erről nem beszéltem senkinek. De mivel a kezedbe vetted a történetet, annyi legyen benned, hogy belekukkantasz.

Szóval, ez a beismerő vallomásom.

Ezek után, el kellene menned a rendőrségre, feljelentést tenni. 

Kérlek tedd meg, ha úgy érzed, ez annyira terhel, hogy nem bírod.

Bár akkor már veszett ügy az egész. Te felelősséged, ezek után mit teszel.

Csak mondom.

Na, akkor kezdjük.

 

Amik nem valósak jelenleg.

• Megdolgozni önmagad, amíg nem állsz készen a változásra.
• Hinni, ha minden hitre való készséged nem reagál.
• Benne lenni teljes szível abban, ami nem motivál.
• Akarni tiszta lélegzetet venni, ha minden arra késztet,
   hogy ne tedd.
• Késznek lenni elfogadni, amit nem tudsz.
• Valóságot meglátni, amikor a legnehezebb szembesülni az igazzal.
• Cselekedni, amikor reménytelennek érződik.

Photograph noir

 

Ami marad a legvégéig...

 Vége. Elmúlt. Eltűnt. Minden amit ismersz.
Mégis, amint körbe nézel, ott leszek.
 Atomjaimra hullva. Ott leszek a pocsolyák felszínén.
Ott vagyok az óceánok habjában. Ott vagyok az űrben.
 Mindenhova ahová elért egyszer is a kezed. Hozzád tapadva.
Bár szerintem ez kölcsönös volt. Te is rám voltál tapadva.
Ott voltam, vagyok, és leszek. 
Egy teljes életút a tied. Voltál boldog. Sokszor szomorú.
Néha esetlen. Másszor kegyetlen is.
Minden levegővételed egy ajándék volt.  
Mégis, amikor a végéhez érsz. Nem teljesen érted, igaz? 
Mi az, amit nem értesz? Van, amit igen?
Logikus. Igen logikus. Az, amit gondolsz.
Mert, lehet igaz. A te igazad. Mert ezt te alkotod meg.
Hihetsz benne, hiszen te voltál az, aki erre a következtetésre jutottál.
Kikezdhetetlen logika. És a második ami eszedbe juthat, hogy,
mindenki erre gondol? A feltételezésed is sértő lehetne, de nem az.
Van, aki el se jut a második kérdőjelig.
Mivel, nem vagy mindenki és senki más helyébe sem, és hidd el, ezt tudom.
A válasz. Ha van második kérdés. A válasz az, hogy, Nem.
Persze, hogy nem mindenki gondol ugyanarra.
De eddig már eljutottunk, értelmezés kérdése az egész. 
Mégis, akkor mi marad? Neked? Semmi.
Vége. Elmúlt. Eltűnt. Minden amit ismersz.
És nekem? Egy új kezdetet jelent.
Ami marad a legvégéig, lehet az lélek, morbidabb esetben műanyag.
Ez a te döntésed. Logikus. Igen logikus. Az, amit gondolsz.
Mert, lehet igaz. A te igazad. Mert, ezt végső soron, te alkotod egésszé.

Beleegyező nyilatkozat

 Beleegyező nyilatkozatot irat alá velem. Felnézek. Megállapítom, ugyanaz magasodik felém. Bár a megállapításomnak sok jelentősége nincs. Mégiscsak megjegyzem. Már nem az első eset.
Csak belekerültem ebbe a szituációba, mármint abba, hogy minden mozdulatomra felfigyel az, akinek ez a munkája. Nincs benne ráció. Szerintem, ez szokványos lehet itt.
Elakadásomat észreveszi, azonnali reakció hiányában, tovább bámulom a semmit magam előtt. Mintha abban, több értelem volna, mint bennem.
De nem nyerek választ, néma és üres semmi, továbbra is néma és üres marad.
Ismét Felnézek. Lenéz rám. Nem látom a kérdőjeleket a szemeiben.
Ő teljesen biztos, biztos bennem, vagy magukban a csodákban. Kitudja.
Detektálom a határozottság éles vonásait azon, aki lenéz rám. 
Érzékeli bennem a kétségbeesést, amit takarok a legjobb arcmimikámmal. Ez annyira egyértelmű és valóságos, mint az a köteg papír előttem, a Beleegyező nyilatkozat.
Félelmet reggeliznek. Az én félelmemet megehetné. Akkor, legalább, rettenthetetlen lennék.
Csakhogy néma marad. Igy én is. Az igény a némaságban, egyre csak erősödik. Mindkét fél részéről elfogadott helyzetet teremt.
Meredek a fehér pontra előttem, amin felsejlik sok fekete karakter, ami rá van ütve.
Vagy égetve. Égetve, vagy ütve van egy hivatalos dokumentumon a feketeség?
Szerintem a léleklenyomatomat látom viszont, ami odapörzsölődött. 
Olyan határozottan ott van minden. Nincs a valóságból elhalványuló része, vagy, épp olyan, ami elfelejtett megjelenni. És én, még mindig csak meredek magam elé, a papírhalomra. Ahol a lelkem darabkáit látom viszont. Elszenesedett formában.
Ezután felébredek. Visszaköszön a valóság. Továbbra sem tudom, arra a kérdésre a választ, hogy ez mi volt. Szerintem nincs a kérdésedre válasz. Ez csak, valami volt.
Felborzolt tudatállapotban ami a legfontosabb, élek a segítségkérés lehetőségeinek egyikével. És megjelenek. Ahogy te is létezel, az is, aki fogadott engem. Egyedül van. Minden normálisan átlagos, kivéve, hogy a látásom fátyolos. 
És felvázolom ezt. Pont így, ahogy neked. 
Ezután amit látok magam előtt, ami homályos emberi alakban kezdődik, az szilárdan felém nyúló kézzé formálódik. Áttör a fátyol érzékeny szövetén.
Felnézek. Lenéz rám. Tudja mi történik. Még ha én nem is. Ami bíztató lehetne, de nem az.
Elveszem amit felém nyújt. Rápillantok. Már látom, amit nem szeretnék.
Beleegyező nyilatkozatot írat alá velem.

Lelki teherként cipelem minden sötétségemet.

 Mit gondolsz magadról a sötétben?

A sötétben izzó lélek, dobogó szív,

Szerető és feléd nyúló kéz nélkül?

Mire az antidepresszáns, ha maga a lét is fáj?

Szeretkeznék az árnyakkal, ha az segítene 

Kiverni az életet a szememből…

Meghasadt bennem valami.

Elveszettem magamban, valamit magamból.

Szerintem még zuhan(ok), a hiányt érzem,

A becsapódást már nem. Vége?

Vége lehetne. Zuhan(ok).

Mi értelme tettetni? 

Őszintén? Semmi!

Mégis mi tart ebben…a létben tovább?

Őszintén? Semmi!

Fáj?

Igen, fájdalmas.

Lelki teherként cipelem minden sötétségemet.

Hiányod maga a sötétség.

Miért hagytál magamra a feneketlen mélységben?

Bár látnám magam előtt, hogy mindez megéri.

Bár tudnám, rám süt a nap a végén.

Bár hinnék benne.

Szerinted könnyű meghalni?

Te már csak tudod.

Magaddal vittél minden fényt,

ami amúgy is csak pislákolt.

Magam vagyok, magammal.

Te velem már régóta nem,

 talán, teljesen sosem?

Már fiatalon véget kellett volna vetnem.

Az a sok szenvedés. Ma sem jobb.

Itt van bennem minden.

Minden bántó szó, sav, ami mar.

Minden hiányod belső sötétségemmé vált.

Értéktelenség ami üldöz. Már nem haladok.

Pici halálok fájdalmas masszája nyom össze.

Láp amibe beleragadtam, a te ragasztód.

Mert nem akartál az életedbe, mert…

 csak lettem, csak megyek, oké?

 Ne bánts ennél jobban,

  így sem találok kapaszkodót.

 Tudom. Véget kellene vetnem, magamnak.

 De te neked kellett volna.

 Hogy ne nekem keljen megölni magam.

Nem számolok el az életemmel.

Ki aggódik értem? Magamon kívül?

Otthon az otthontalanságban

 

Otthon az otthontalanságban. Létezés, mint minden percben tenni azért, hogy a fizikai valód, benned maradjon. Hogy akarjon maradni. Hogy te akarj maradni. Sosem hittem volna, hogy ezért ennyire meg kellene dolgozni, mert hát, levegőt is automatikusan veszel, nem igaz? 
De nagyon sok energia, miközben létezésedet fent tartod. Otthon vagy magadban? Ott vagy magaddal a csendes magányodban is, ott vagy, amikor a legszebb mosolyt meglátod tükröződő felületen? Remélem magadat látod, a visszatükröződő valóság szövetén keresztül. Olyankor Te vagy te? Vagy valaki más lakja be a lelked? Aki pedig másképp néz, másképp szól, másképp él, mint te. Ez a meghasonulás. 
Más arc néz rád vissza a tükörből, mint amit te tudatod őriz? 

Más vagy? És te vagy más, vagy a burok amit viselsz, amiben létezel? Ez azért nekem mondhatod, de jár némi utánajárással. Mert én magam is így érzek. Valaki más testébe szorultam. Vagy, a test, lélek nélküli csapdájába estem.

Mit gondolsz, más ugyanúgy lát téged, mint te önmagadat?

 Elveszettnek lenni. Érezni a nyomasztó súlyát a valóságnak. Hinni bármiben, ami benned van. Csak mert ott van. Mert ott kéne lennie , valaminek, annak ami te vagy, ami feltölt, ami a létezésed garantálja. Ami miatt kinyitod reggel a szemed. 
Ebben a valóságában nem tudok bízni, semmilyen valóságban nem tudok.
Miért is fogadjak el, csupán egy féle nézőpontot, amikor ezer és egy van, ami csak arra vár, hogy a szemén keresztül lássuk a létezés értelmét. 
Túl nagy a vágy az emberekben, hogy mindent irányítsanak. Kontrollmánia. Igy nevezik. Túl sok miden az, ami felett a figyelmünket tartjuk, és a valóság nem tud elszakadni a létezéstől, nem tud lebegni a saját szintjén. Mert fel címkéztünk mindent. Mert kiposztoljuk. Mert lehorgonyozzuk. Nincs mozgástere a a valóságnak. 
Kérdezem, milyen a te valóságod?
Olyan , mint másé? 
Az én valóságom attól függ, milyen szűrőn át nézem. Van amikor a szürke hétköznapok terhe rám akaszkodik, és nem látok túl rajta. 
Olyan is akad, amikor viszont, hagyom a saját létezésemben a kérdéseket megválaszolatlanul hagyva növekedni, a létet pedig csak szemlélni, csupán addig, ameddig a kérdések annyira kinővik magukat, hogy lehetetlenségek felé tőrnek, és a való világ egyhangúságát már nem tolerálják. 
A való világ. Mi az egyáltalán?
Miért öljük ki az egyéniségünket magunkból?
Ki akarja hogy egyformák legyünk?

Van egy határvonal a két éned közt. 
Egy oldalon te vagy, minden szerethető furcsaságoddal, lehetetlenségeddel, az összes pozitív tulajdonságoddal és persze negatív dolgaiddal, mindennel ami te vagy, ami benned létre hozódott, ami csak átfutott benned gondolatként és megrekedt valahol félúton. Vagy eltévedt benned. 
Nevezzük árnyéknak. Mindenkinek van árnyéka. És a te határvonalad az árnyékodban van elrejtve. Amit sokaknak nem mutatsz meg, mert túl furcsa lennél, a túl átlagos nézetekhez. Túl furcsa lenne a megszokhatatlanság mezsgyéjén átlátnia annak, aki beleszokott a normalitás ragadós iszapjába.

Szóval árnyék. Vagy belső hang. Tudatalatti. Gondolj arra akit még magad elől is eltitkolsz. Na, ő az, aki, veled végig kíséri az életed. És figyel, szeret lenni a benned lévő mindenségben, létezésedben nyomot hagy, feltéve ha hagyod. 

25.05.06

 „Az egyik legártalmasabb dolog, amit valaki elkövethet, ha a szűk és korlátozott gondolkodását másokra is kivetíti.
Ha megvan benned a hit és a lendület, hogy kövesd az álmaidat és a vágyaidat, és ez belül megmozdít benned valamit, akkor lehet, hogy valami nagyon értékeset találtál. Légy résen, és ne hagyd, hogy mások félelmei és korlátai letérítsenek az utadról. Ezek az ő korlátaik és korlátozó hiedelmeik, és nem a tiédek!”
Szentes Róbert 

25.04.20

 Mi fogad az életedben, ha csak a gondolataid vannak neked?
Mi az, ami életed része ,ami leginkább ösztönöz, hogy azzá válj, aki lehetnél? Hol van benned a tűz, ami elemészt, és a vágyaid írányába hagy csak lépni? Merre leled meg saját magadban az otthonod? Hová gondolod magad, ha nem vagy most jó helyen az életedben? És mit teszel ha realizálod, hogy ismét nem vagy ura az életnek amit élhetnél, ha kihasználnád a benned lévő lehetőségeket? Hogyan lehetne magamban annyi erőt találnom, ami átsegít a legsőtétebb érzéseken, és a szakadék széle nem közelebb kerül, hanem épp távolodik, honnan tudnék erőt meríteni ahhoz, ami egyben tart? Vajon mi a nehezebb? Megélni minden pillanatot, vagy csak lenni egy életben ami épp csak van? Milyen lehet másnak lenni? Miért akarnék más lenni? Mi célja a létezésnek, ha nem az hogy boldog legyél? Elégedettnek kéne lennem, nem elveszettnek. Boldognak, mert annyi mindent megtettem, hogy ne legyek benne a rosszban, mégis üres vagyok, nem számítok, még magamnak sem. Hogy lehetne így bármire és építeni? Hol van ebből a kiút? Mi van számomra a saját életemben, ha én sem vagyok benne teljesen? Hibáztathatok egyáltalán mást emiatt? Lehetek az, aki lenni szeretnék, persze, de hol marad a támogató közeg, a háttér ami van, az ölelő karok, azok akik megtartanak? Hol maradnak a barátok akiknek számítok? Hol vagyok ebben éppen én? KI vagyok magamnak, ha nem az ,aki lenni szeretnék? Miért csak a jövőben élek? Az hogy, nem tudok nyitni mások felé, ezzel a tudással ami bennem van, az önzővé tesz és félénké, és sebezhetővé, távolságtartóvá, sokszor cinikussá, hogy léhetnék ét ezen, ha van bennem egy "egészséges" önfentartó rendszer, ami kontroláll, ami nem enged, ahol magam nem engedem magam. Miért érzem az embereket kegyetlennek? Miközben talán nem annyira azok, mint amennyire én látom bennük ezt. Nem tudok sokszor kapcsolódni, mert túl vagyok terhelve, mert nem érzem azt hogy ez jót tenne, mert tartok az emberektől, mert fáj, hogy én is az vagyok. Fáj tudatosítani, de nem azonos vagyok magammal. Hol és ki vagyok tehát?